Az élet kézfogása

Senki sem járhatja végig földi zarándokútját úgy, hogy ne találkozzék a halállal. Temetők szomszédságában élünk, és minél idősebbek leszünk, annál gyakrabban kell részt venni a halotti menetekben. Ebben a tekintetben Jézus sem volt kivétel. Mint az emberi sors vállalója, gyakran szembenézett a halállal, és együtt érző szívvel fordult a gyászolókhoz. Ez a részvét vezette Jairus házába is, ahol halott kislányát életre keltette.

Amikor a halálról beszélünk, elsősorban földi életünk végállomására gondolunk. Testünk visszatér az anyaföldbe, ahonnan vétetett. Ám a halálról más értelemben is beszélünk. Hányszor hallunk vagy mondunk jómagunk is ilyesmit: ez az ember meghalt számomra. A csalódások szirtjein hajótörést szenvedhet egy barátság vagy szerelem. Hányan fölírhatnák a „Megölt szerelem sírkövére” a költő vallomását:

Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
Üdvöt adhatnak neki nyári erdők,
Engem emléke halkan behavaz.
(Juhász Gyula)

Nem véletlen, hogy a Szentírásban is gyakran találkozunk a halál átvitt értelmezésével. Nemcsak az örök életről olvasunk benne, hanem az örök halálról is. Az úgynevezett második halál jelenti annak a léleknek a sorsát, aki Isten nélkül éli földi és örök életét. Keresztény hitünk szerint Isten az embert örök boldogságra, istengyermeki életre teremtette. Jézus nyíltan beszélt arról az otthonról, amelyet Ő készít nekünk az Atya „házában”. Az ember akkor éri el igazi célját, ha a kegyelem segítségével szentté küzdi életét. Mindig részvéttel tekintünk azokra a gyermekekre és felnőttekre, akik születési rendellenesség vagy későbbi betegség következtében megrekedtek fejlődésükben. Mint szellemi fogyatékosok, nem élhetnek teljes értékű emberi életet. Valami ehhez hasonló fogyatékosság jellemzi azt az embert is, aki tudatlanságból vagy bűnös akaratból nem növekszik fel az istenhit és az istenszeretet magasságába. Ha van szellemi fogyatékos, méltán beszélhetünk kegyelmi fogyatékosokról is. Sajnos, napjainkban ijesztően nagy a számuk.

Földi élete során Jézus gyakran hangsúlyozta a lélek értéket, valamint a bűn által okozott sérülését és halálát. Meghirdette azt a sokak számára szinte hihetetlen ígéretet, amely szerint aki benne hisz, ha meghal is, élni fog. Azért támasztott fel számos embert, azért támasztott fel mindenkit a bűn halálából, hogy tényekkel is igazolja a föltámadás lehetőségét. Vajon nem ezt teszi velünk is? Jairus leányának megfogta a kezét. Megfogja a miénket is. Először a keresztségben, amikor újjászülettünk vízből és Szentlélekből. Megfogja a kezünket a bűnbánat szentségében, ahol eltékozolhatatlan szeretettel ölel szívére. Megfogja kezünket minden szentmisében és szentáldozásban, amikor az élet kenyerét nyújtja felénk. Megfogja remegő kezünket a betegek szentségében, amelyben visszaadja keresztségi ártatlanságunkat. Megfogja kezünket barátunk, hitvestársunk, lelkipásztorunk kezével, hogy közösen járjuk a szeretet királyi útját. Jézus nyíltan kijelentette, hogy szolgálni jött a földre. Szolgálni az emberek üdvösségét, földi és örök boldogságát. Nincs nemesebb vállalkozás, mint az emberi élet felemelése az isteniesség magasságába.

A mélyen hívő zeneszerző, Händel élete utolsó négy évtizedét Londonban töltötte. II. György király is nagy tisztelője volt a művésznek, és szívesen hallgatta koncertjeit. Amikor előadták a Messiás című zeneművét, Händelt kihallgatáson fogadta a király. Elismerően nyilatkozott a muzsikáról és kijelentette: „Nagyon köszönöm, ön remekül szórakoztatott muzsikájával”. Händel meghajolt a király előtt, de tisztelettel megjegyezte: „Sajnálom, felség, de meg kell mondanom, hogy ezt a művemet nem a hallgatóság szórakoztatására komponáltam, hanem az emberek Istenhez emelése volt a célom”.

Miközben Jézus Jairus házába igyekezett, jelentették az eléjük siető szolgák, hogy a kislány meghalt. Jézus azonban nem fordult vissza, és a siratóasszonyokat csendre intve kijelentette: a kislány nem halt meg, csak alszik. Erre kinevették. Ő azonban megfogta a leányka kezét, és az életre kelt. Ezzel bizonyította azt a hatalmát, amellyel a halált álommá tudja változtatni. Nemhiába nevezték keresztény őseink a halált elalvásnak az Úrban. A hívő embernek így kell tekintenie a halált akkor is, ha ezért a hitéért sokan kinevetik.

A nemrégiben elhunyt író, Julien Green írja naplójában: „Úgy tűnik nekem, hogy néha nem élek, hanem csak álmodom, hogy élek: és egész elmúlt életem úgy jelenik meg, mint egy álom, amelyből minden nap fölébredek és amely minden nap üldöz engem. Valójában talán a halál lesz mindannyiunk számára a nagy ébredés. Akkor majd megértjük, hogy árnyak között mozogtunk, és minden mögött ott volt az Isten; miként valami fátyol mögött, amely elrejti előlünk az eget és a fényt.”

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).
Kép: Pixabay