Egy kedves írás arról, hogyan segíthetnek meg minket az égiek akkor, amikor már csak rájuk számíthatunk.
Régi, de igaz történet. Guszti elhatározta, hogy tengerész lesz. Az egyik éjjel megszökött hazulról, szülői engedély, pénz nélkül nekivágott a világnak. Néhány napig elhagyott épületekben töltötte az éjszakát. Az egyik este sehol sem talált alvóhelyet, ezért betért a temetőbe. Ennek közepén állt egy régi kápolna. Igaz, be volt zárva, de az ablakán sikerült bemásznia. A sötétben tapogatózott, majd beszakadt lába alatt a padló. Valami pincefélében találta magát. Itt szunyókált reggelig. Mikor a bekandikáló nap elűzte a sötétséget, megdöbbenve látta, hogy kriptába került. Jobbra-balra koporsók és bennük a halottak. Megpróbált kimászni, de a fal egészen sima volt és legalább két méter magas. Kétségbeesetten kiáltozni kezdett. Ezt többször megismételte, eredmény nélkül. Közben éhség és szomjúság kínozta.
Mikor belefáradt a segélykérésbe, eszébe jutott őrangyala és hozzá fohászkodott. Nem is eredmény nélkül. Dél felé kinyílt a kápolna ajtaja és valaki levilágított a kriptába. Hamarosan létrát hoztak és kiemelték a szökevényt. Midőn lassan magához tért, elmesélte, hogyan és miért került ide.
Mindezt meglepetve hallgatta az egyik jelenlevő asszony. Ő is azokhoz tartozott, akik vállalták, hogy minden hónapban kitakarítják a kápolnát. Ma éjjel nem tudott aludni és valaki azt súgta neki, hogy holnap végezzék el a takarítást. Szólt a szomszédéknak is, így kerültek ide. Úgy látszik, Gusztinak igen buzgó őrangyala van…
(Részlet György Attila: Örömhír a gyermekeknek című könyvéből.)
Fotó: Unsplash