Kezdőlap Az év minden napjára Hogy lehet ezt megbocsátani?

Hogy lehet ezt megbocsátani?

Hogy lehet ezt megbocsátani
Megbocsátani időnként egy rettenetesen nehéz dolog, keresztényként azonban mindig erre kell törekedni. Egy megdöbbentő történet a spanyol polgárháborúból.

Irgalmatlanul dühöngött a polgárháború spanyol földön. Megszentségtelenített templomok, égő falvak, megcsonkított holttestek jelezték az utat, amerre az ellenfél elvonult, de a nemzetiek is páratlanul konok elkeseredéssel küzdöttek.
Amint a nemzetiek csapata kemény harc után megtisztított egy falut a felkelőktől, egy fal szögletében súlyosan sérült ellenséget találtak: gránátszilánk tépte szét mellét.
A sebesült üveges szemmel tekintett a közeledő őrjáratra. Utána azonban erőtlen mozdulattal emelte föl kezét, és ezt dadogta:
– Papot! Hozzatok papot!
– Eredj a pokolba, vörös csőcselék! – átkozódott a nemzetiek egyike, bajtársa azonban, aki a rémes háború minden borzalma közepette is megőrizte jó szívét, így szólt hozzá:
– Ez nem keresztény eljárás. Ez itt ember, és a végső vigasztalást nem tagadhatjuk meg tőle. Maradj itt! Megnézem, találok-e papot. Imádkozd el közben vele együtt a Miatyánkot!
– Jó, ha így gondolod! – morogta a másik. – Bár nem érdemli meg!
– Bajtársa pedig elindult a plébániához vivő úton. Amikor belépett, mindent összetörve és szétverve talált. A plébános bevezette a katonát egy szobába, amelyben iszonyatos pusztulás közepette három holttest feküdt.

– Apám és két testvérem! – nyögte a plébános színtelen hangon.

– A latrok egyike lőtte agyon őket. Mihelyt azonban a másik kívánságát meghallotta, azonnal útnak eredt a haldoklóhoz. Részvéttel hajolt a súlyos sebesülthöz, ehhez a nagyon fiatal legényhez.
– Gyónni akar, szegény barátom? – kérdezte.
– Igen, gyónni akarok! – zihálta a katona. Mondja azonban meg: ön ennek a helységnek a plébánosa?
– Igen, az vagyok.
– Istenem! – nyöszörögte a halálosan sérült. Utána rábízta magát a papra tévelygő életének minden bűnét. Sokáig tartott, míg a pap elhagyta a haldoklót. Izzadtság nedvesítette haját, és arca falfehér volt, amint visszatért a nemzetiek várakozó őrjáratához.
– Testvérek! – szakadt ki belőle nehézkesen. Kérlek benneteket, törődjetek ezzel a sebesülttel! Vigyétek be a legközelebbi házba, hogy ne az utcán haljon meg, utána pedig gondoskodjatok keresztény temetéséről! Én majd imádkozom érte a sírnál.
– De hogy néz ön ki? – kérdezte az a katona elámulva, aki odahívta őt. – Istenem, hiszen alig áll a lábán!
– Semmiség! – Szólt bágyadtan a pap. – Mindjárt elmúlik. – Ezután támolyogva elbotorkált. Amikor a katonák a sebesülthöz közelítettek, az egy kissé feltápászkodott, és odaintett nekik.
Megbocsátott nekem! Feloldozott! – nyögdécselve, levegő után kapkodva.
– Miért ne bocsátott volna meg neked? A hivatásához tartozik – mondotta a nemzetiek egyike.
– Nem tudjátok, mit tettem! – nyögte ki a haldokló. Én magam harminckét papot öltem meg, szúrtam le, lőttem és vertem agyon, fojtottam meg. Minden faluban először a plébániára hatoltam be. Itt is ezt tettem. A papot nem találtam, csak apját és két fivérét. Megkérdeztem tőlük, hol a plébános, de vonakodtak attól, hogy elárulják. Akkor mindhármukat agyonlőttem! Értitek?

Annak a papnak, aki most meggyóntatott, megöltem az apját és a testvéreit. Ő pedig megbocsátott nekem.

Gyóntatásomban megvallottam ezt neki. Isten legyen irgalmas lelkemnek!
Vérfolyam tört elő a sebesült szájából. Néhány pillanattal később már halott volt. A katonák dermedten álltak, majd a pap kívánsága szerint jártak el. Megszentelt földbe temették el, a plébános pedig odament, s még sírjában is megáldotta apjának és fivéreinek gyilkosát.

Van határa a megbocsátásnak?

Van-e olyan dolog, amit már nem lehet megbocsátani? Ebben a részben erről kérdeztük az utca emberét.

Kép: Pixabay