Egyfajta misszióban járok, és ez a misszió Egyházunk lelki kincstárának a feltárása, amely iránt – úgy érzem – nem sok érdeklődést és megbecsülést tapasztalunk manapság. Az irodalomról szólok, azon belül is a keresztény líráról – mutatott rá Pajor András atya, aki nemrég a szakrális költészet múlt századi nagy papköltő egyéniségeit idézte meg verseikkel a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) veszprémi szervezetében.
Pajor atya – akinek írásaival lapunkban hetente találkozhatunk, és aki papi küldetése mellett maga is irodalmár, költő és prózaíró, és számos könyve jelent már meg – rámutatott az eléggé keserű valóságra: a keresztény költészet, de általánosságban az irodalom iránti érdeklődés, az olvasási krízis egyre jellemzőbb manapság. Az emberek általában nem szeretnek könyveket olvasni, a nyomtatott betűt kerülik, mióta monitorok vannak. S főként nem szeretnek papköltőket olvasni, mert úgy gondolják, a pap „arra jó”, hogy megnyugtasson, tanácsot adjon, jókat prédikáljon, de hogy verseket is írjon, az nem feladata.
Nagy hiba ez, fűzte hozzá, mert hívő emberekként általában verseken növünk föl, hiszen a Biblia is versekkel készít fel a keresztény életre. A Teremtés könyve nem egy tudományos leírás, hanem jelképekből összeállt vers, aminek megvannak az egykori óhéber verselési szabályai, időmértékessége. S attól hogy vers, még sokkal mélyebb ismereteket ad át, mint amit egyébként a természettudósok feltárhatnak a világ keletkezéséről. Kijelenthető tehát: a kinyilatkoztatásnak holdudvara a kultúra, a művészet, az irodalom.
E szellemi-lelki bevezető után András atya 20. századi papköltőket mutatott be hivatásuk mottóját, munkásságuk kincseit felidézve. Költészetük ugyan a mai irodalmi ízlésnek nem feltétlenül felel meg, mondta, de klasszikus életművükkel kortörténeti dokumentumot hagynak az utókorra. Bepillantást adnak azokba a korokba, amikor a lírikusok többségének vallási, történelmi, nemzeti érzelmei, vágyai szólaltak meg a lírában. S nem pipálhatjuk ki csak azért őket, mert az utánuk jövők modernebb, korszerűbb stílusban tudtak írni.
A papköltők bemutatását Harsányi Lajossal kezdte, aki a magyar katolikus líra egyik megújítója volt. Gimnáziumi éveiben Esztergomban Prohászka Ottokár volt a lelki vezetője, majd később rábapatonai plébánosi, később szentszéki tanácsosi küldetésében ívelt föl költői-írói pályája. Mély papi és művészi érzékenységgel élte meg a nyilas rémuralom, majd a szovjet megszállás időszakát. Versei közül a Michelangelo megkísértése, A hűség dicsérete (Szent János apostolról), A test köszönti a lelket, A lélek vallomása a testnek című verseit idézte fel.
Majd Mécs László következett, aki a két világháború közötti vallásos líra legnépszerűbb, leghatásosabb egyénisége volt. Pódiumra termett alkatával, hangjával, hangorgánumával szuggesztív módon hatott hallgatóságára. A világháború után a politikai környezetben ugyan „kihagyták” a költészetből magyar földön, de nagyságát, aktualitását mutatja, hogy külföldön több kötete jelent meg, mint idehaza. Versei közül a Vadócba rózsát oltok és a Vád és védőbeszéd küldetéses lírai vallomásai idéződtek fel.
Sík Sándorról – a 20. századi katolikus líra legkiemelkedőbb alakjáról, aki piarista tanár, tartományfőnök, költő, író, műfordító, irodalomtörténész, cserkészvezető, a MTA levelező tagja volt s 1948-ban Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát – Pilinszky János méltatását idézte az előadó: a sors és a hivatás paradoxonja folytán nehéz feladatot kapott és vállalt osztályrészeként a kritikus politikai közegben. Majd felhangzottak Láttam a püspököt, Az Isten fiatal, Az Isten ölében c. versei.
Tűz Tamás szintén költő, író és katolikus pap volt egy személyben, akit az irodalomba Harsányi Lajos vezetett be. Nehéz korban élt ő is, 1943-ban tábori lelkészként katonai szolgálatban állott, majd hadifogság lett az osztályrésze, s 1956 után Nyugatra távozott, később pedig Amerikában telepedett le. Közben költőként kötetei jelentek meg. Pajor atya Dal a világ végéről, Csodák, Hamvazószerdán, Istenkeresés c. verseit olvasta fel.
Végül Puszta Sándor papi/költői személyiségét idézte Pajor atya, aki, mint vallotta, számára forrás volt költői küldetésében, irodalmi mesterének tekinti. Az ő lírájának megújulása átmenet volt a modern kori költészethez. Felidézte Móricz Zsigmondnak a róla alkotott méltatását, leányfalusi plébános korában történt találkozásaikat. Majd felhangzottak Az aszófői ingoványon, A Szentlélek himnusza és Donum c. versei.
Befejezésül önmagáról, költői/papi ars poetikájáról vallott, mondván:„Négy komponensű lény vagyok – ember, pap, író, magyar. E négy teljes egységben van bennem.”S hogy saját költészetéből is adjon útravalót hallgatóságának, előbb diákkori (Egyedül Júdás), majd A végtelen szárnyain című, temetésreírott versét olvasta fel.Hozzátéve:Abban a korban élek, amikor tartanom kell a lépést a kortárs irodalommal. Próbálom a mai irodalmi irányzatba beoltani azokat az esztétikai kategóriákat, amelyek autentikussá teszik a művészetet.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")