Valóban feltámadt az Úr!

Szólnak a harangok húsvétvasárnap előestéjén. „Visszajöttek a harangok Rómából!” Felcsendül az­ orgonakísérettel zengett Alleluja! Még talán körmenetet is tartunk fáklyákkal, gyertyákkal. Mindig megérint ez a gyönyörű vigília-szertartás. Évszázadok hite, vértanúink öröksége van a háttérben. Egyre gyakrabban felnőtteket keresztelünk ezen „legszentebb éjszakán”. Évtizedek óta fáradoztam azon, hogy méltó módon éljük át ezt a húsvéti misztériumot. Ne kapkodjunk, ne siessünk. Valóban legyen éjszakai virrasztás. Ne a körmenet miatt kezdjük el még napvilágnál. Mindig irigykedtem a görögkatolikusokra, akik éjfélkor vagy hajnalban tartják a szent liturgiát. Sokkal inkább lenne indokolt az „éjféli mise” ilyenkor, mint karácsonykor. Ilyen gondolatok vibrálnak bennem az idei húsvéti készületben. Öreg papként felidézem a régi húsvéti ünnepek élményét. Egyre többet gondolok az én közelgő „pászkavacsorámra”.

Saját hitem vívódásában teszem fel a kérdést, hogy valóban hiszek-e Jézus Krisztus feltámadásában? Hétről hétre a vasárnapi szentmiséken megvalljuk: hiszem, hogy „harmadnapra feltámadt az Írások szerint … várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet”. Tükröződik-e a gondolkodásomban, életvitelemben, emberi kapcsolataimban a feltámadás reménysége, az örök élet távlata? A nagyböjti időben próbáltuk felnőtt hittel átgondolni az életünket. A legszebb szentírási részeket elmélkedtük át: „ne gyűjtsetek magatoknak kincset”, „amíg időnk van, tegyünk jót testvéreinkkel”, „az idő rövid”, „nem tudjátok sem a napot, sem az órát” … Számolok-e az én közeli halálommal? „Készen állok-e?”

Papként szinte naponta állok ravatalnál. Valaki ismét elment közülünk. Én mikor következem? Gyakran mondom temetéskor, hogy esélyt kaptunk arra, hogy megálljunk, és rendezzük az életünket. Az idei nagyböjtben kezdtem szétosztogatni az „emléktárgyaimat”, az évek alatt összegyűlt „dolgaimat”. Sokan kérdezték, hogy beteg vagyok? Miért? Látom, hogy nem értik. Pedig csak próbálom komolyan venni a koromat, és számolok a valósággal. Próbálom elengedni mindazt, amit úgysem vihetek magammal, amit a „moly megrághat, a rozsda megemészthet, amit a tolvajok ellophatnak” (Mt 6,19).

A húsvéti ünneplésünk is esély arra, hogy valami többet sejtsünk meg az Úristen titkából. Jézus Krisztus személyében Isten részese lett emberi létünknek. Általa vállalta értünk a halált is, hogy egy új távlatot nyisson előttünk.

Amit szintén gyakran szoktam mondani, hogy idén már a tavalyi hitünk nem elég. A „valóban”azt is jelenti, hogy a mostani élethelyzetemben, emberi kapcsolataimban próbálom érvényre juttatni a feltámadásba vetett hitemet. Személyes érintettségemmel.

Húsvétkor, de minden vasárnap is, keresztény emberként együtt ünnepeljük a szentmisén Jézus Krisztus megváltó halálát és feltámadását. Egymás hitéből kapunk erőt, megerősítést.

Húsvétot ünnepelni valójában azt jelenti, hogy számolunk a halál utáni lét lehetőségével, számítunk rá, ezt a hitet érvényre juttatjuk a napi döntéseinkben. Ahogy Jakab apostol levelében olvassuk: „tetteim alapján bizonyítom a hitemet” (Jak 2,18). Az értékrendem, az időbeosztásom, a napi választásaim a bizonyítékai az örök életbe vetett reményem komolyságának.

Egy vasárnapi mise után „házi feladatot” adtam a jelenlévőknek. Találjanak ki olyan ötleteket, olyan „gyakorlatokat”, ami a 21. században összhangban lenne a „hegyi beszéddel”. Példaként említettem egyet: a nyári külföldi nyaralás helyett támogassunk egy szegény (cigány) családot. Esetleg egy fürdőszobát építsünk nekik. Kíváncsian várom a további ötleteket. Meggyőződésem, hogy komoly életreformra, szemléletváltásra van szükségünk, hogy „valóban” hiteles legyen a vallásosságunk, egyházunk élete. Amikor Jézus vitáját olvassuk a farizeusokkal, ezt a saját jelenlegi vallási magatartásunkra is vonatkoztatni kell (vö. Mt 15,1–20). Minden ünnep, minden húsvét alkalom arra, hogy a megváltozott világban, az egyre gyorsabban változó világunkban ellenőrizzük vallási magatartásunkat. Mennyi a hagyomány, a „szokás”, és mennyire járja át az életünket a „naprakész” krisztusi hit. Átvillan rajtam az a merész gondolat: ha elmaradna a harangozás és a körmenet, a templom, mi maradna? Mivel jelenítenénk meg a feltámadásba vetett hitünket? Gondolok azokra a keresztény testvéreinkre, akiket ma is üldöznek a világ valamelyik országában. Akik ma is képesek meghalni a hitükért. Akik a saját társadalmi környezetükben kisebbséget jelentenek, akiket csak „megtűrnek”.

Szólnak a harangok. Sokszor jut eszembe, hogy a nem hívő emberek mire gondolhatnak ilyenkor. Lehet, hogy zavarja őket. Lehet, hogy csak csodálkoznak. Ezek valóbanhisznek a halál utáni életben? Igazán? Tényleg?

Szent Péter levelében figyelmeztet: „Álljatok készen, hogy feleletet tudjatok adni azoknak, akik megkérdezik, hogy mi a reményetek alapja” (1Pét 3,15–16). Nem csupán önmagunkért ünneplünk, de értük is. „Nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4,20).

Ne áltassuk magunkat. Olyan társadalmi környezetben élük itt, Európában is, ahol a többség elszakadt a keresztény gyökerektől. Ez vonatkozik hazánkra is. Erre ébresztett rá a legutóbbi népszámlálás. Ugyanakkor naponta tapasztaljuk azt a lelki-szellemi nyomorúságot, amelyben nagyon sokan élnek. Depresszió, szétszakadt családok, sodródó fiatalok, kábítószer, öngyilkosság, magányos idős emberek. Pszichológusokhoz, csillagjósokhoz, ezoterikus vallási kínálatokhoz menekülnek nagyon sokan. Ki ad nekik reménységet? Ferenc pápánk gyakran figyelmeztet bennünket, hogy a vallásosságunk nem öncélú, nem magánügy. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy küldetésünk van. „Tanúim lesztek” – mondja Jézus (ApCsel 1,8). „Arról fognak megismerni benneteket, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Ján 13,35).

A húsvéti események elbeszélését olvasva, ez volt az az örömhír, amit az apostolok elsőként adtak hírül: „Isten ezt a Jézust támasztotta fel, akinek mi mind tanúi vagyunk” (ApCsel 1,32).

Mi is fel tudjuk rázni a csüggedt társadalmunkat? Amikor „háború van most (is) a nagyvilágban, Isten sírja reszket a szent honban” (Vörösmarty: Vén cigány), Amikor a nagyhatalmak ádáz küzdelmet folytatnak a gazdasági fölényért, amikor a fegyverkereskedelem minden más szempontot naponta felülír. Amikor a szemünk láttára pusztul a csodálatos teremtett világunk. Amikor naponta ezrek halnak éhen. Amikor milliók végső elkeseredésükben útra kelnek az életük kockáztatásával, hogy meneküljenek a háborútól és az éhség elől.

Miközben ünnepet ülünk, gondoljunk erre. Keresztény létünknek ez az elsődleges értelme. Szent Péter fenti sorait értelmezve ez világossá válik. Azáltal tudunk reményt adni kétségbeesett, sodródó embertársainknak, hogy osztozunk az elesettségükben. Értük vállalunk áldozatot, segítségükre sietünk, és éppen ezzel teszünk bizonyságot a feltámadásba vetett hitünkről. Nem véletlen, hogy Jézus az utolsó ítéletről (ami a halál után minden emberre vár) éppen így tanít: „éheztem, szomjaztam, beteg voltam … – jöjjetek Atyám áldottai” (Mt 25,31).

Kedvesek a „húsvéti népszokások”, a „húsvéti ételek”, a locsolkodás, de felnőtt hittel itt nem állhatunk meg. Az üzleti világ, a szállodaipar, az utazási irodák kínálata nem érti, régóta nem érti, hogy miről van szó. A legszomorúbb az, ha mi sem értjük már. El kell fogadnunk, hogy a „fogyasztói társadalomban” minden az üzletről szól. Ebben a világban, ilyen környezetben éljük meg keresztségi elkötelezettségünket, amelyet a húsvéti vigílián újra megvallunk és vállalunk. Elfogadjuk a kereteket, de ezek között a keretek között nem „evilági” módon élünk és ünneplünk. A feltámadt Krisztust köszöntjük, hogy Szentlelke által 2024-es hittel régi énünkből feltámadva az örök élet reményével újjászülethessünk.

Tanuljuk el görögkatolikus és ortodox testvéreink húsvéti köszöntését, és tudatosan, örömmel mondjuk:

Krisztus feltámadt!

Valóban feltámadt!

Beer Miklós ny. püspök