Vörösmarty Mihály: Az isteni jóság

Elgondolkodtató vers az emberi korlátokról.

Büntető nagy Isten,
Most már elhiszem,
Hogy vagy, és szavadként
Folynak mindenek.

Dulva van szerencsém,
Dulva általad:
Aki ennyit adtál,
Mindent elvehetsz.
Oh! ez élet – Isten,
Tőled jött ez is –
Láthatod, mi kínos
Mily bajos nekem.
Szánj meg, vedd el ezt is;
Mert lenyom s miként
Van parancsod, hasznát
Venni nem tudom.

A szabadra nem vágy
Megromolt szivem,
Csak tilosra téved
Kapkod szűntelen.
„Térj meg!” Oh! ha tudnék:
Lelkem csüggedez;
Még akarva sem tud
Jót akarni: „Vessz!”
Vesszek? Ezt kivánom
Én is. „Kárhozott!”
Kárhozott? Mi szó ez?
Isten, irgalom!
Irgalom szegénynek!
„Térj meg és remélj.”
Hah! ki fogja őt meg
A nagyot, dicsőt:
Végtelen hatalma,
Végtelen kegye!