Zsuffa Tünde: Jó tudni, hogy van egy hely, ahol mindig várnak

A hosszú ideig Bécsben élő írót és fiát, Berei Mózes Pepe műkorcsolyázót egy egész ország hazavárta – s ha lehet, nem is engedi el többé soha.

Zsuffa Tündét és Pepét bő négy évvel ezelőtt ismertem meg Bécsben. Tünde akkoriban a magyar nagykövetség sajtóosztályán dolgozott és már bontogatni kezdte írói szárnyait. Megéltem első regényeinek a megszületését, tanúja voltam annak, hogy színházi előadással felérő könyvbemutatóin hányan kíváncsiak a szavára és ilyenkor hány könnyekkel-küszködés szűrődik a nézőtérről a pódiumon elhangzottak közé… Együtt köszöntöttük a hatvanéves legendás bécsi magyar éttermet, az Ilona Stüberl-t, drukkoltunk Pepének, valahányszor korcsolyát húzott és jégre lépett, és együtt tapsoltunk neki sokadmagunkkal 2016 őszén a Pázmáneum kápolnájában a versvirrasztáson, amikor a 12 éves kisfiú életében először olvasott verset magyarul közönség előtt: Dsida Jenőtől az Édesanyám kezét… Zsuffa Tünde és Pepe fogalom volt Bécsben és ma is az. Sosem gondoltam, hogy egyszer, nem is olyan soká, Budapesten beszélgetünk, s én immár a magyar főváros egyik legnépszerűbb kortárs magyar prózaírójának és egy magyar színekben versenyző műkorcsolyázó fiatalembernek teszem fel kérdéseimet.

– Pepe, székely neved van: Mózes, és úgy tudom, jártál is Székelyföldön, Ausztria, azon belül Bécs pedig gyermekkorod színhelye. Hol helyezkedik el a szívedben Magyarország?

– Székelyek az őseim. Szép emlék, amikor először meglátogattam őket Gyergyóditróban. Nyolcéves voltam akkor. Megtanítottak ostort csattogtatni és kaptam székely ködmönt, inget, kalapot. Abban mentem Bécsben az iskolai fotózásra. Próbáltam elmagyarázni az osztrák osztálytársaimnak, hogy Székelyföld eredetileg nem Románia, hanem Magyarország… Szeretem Ausztriát nagyon és hiányzik. Az otthonom volt, de mindig tudtam, hogy Magyarország a hazám és magyar vagyok. A szívemben mindenki elfér: a székelyek, az osztrákok és a magyarok. Mindenkitől kaptam valamit, és azt szeretném, ha egyszer sportolóként büszkék lennének rám. A székelyek azért, mert a nevemet a székely nagypapám és dédnagyapám után kaptam, az osztrákok azért, mert közöttük nőttem fel, ők tanítottak meg korcsolyázni és többszörös osztrák bajnok vagyok, a magyarok pedig azért fontosak nekem, mert… ide tartozom. Budapesten lakunk most, de Pusztaszabolcs van a szívemben. Ott éltem hároméves koromig, és olyan jó érzés, hogy ismernek. Megállítanak az utcán, odajönnek hozzám a boltban, elmondják, hogy ismerték a nagyszüleimet is, látták anyámat felnőni, olvassák a könyveit és engem is figyelemmel kísérnek. Drukkolnak nekem, hogy egyszer kijussak az olimpiára.

– Tünde, egész eddigi életedben mindig megtartottad a szavad, most is: több mint húsz év után hazaköltöztél fiaddal Ausztriából Magyarországra. Okozott-e bármilyen nehézséget ez a (vissza)váltás?

– Igen, de ez azt hiszem, ez így van rendjén. A búcsú, a valamitől, valakitől való elszakadás mindig nehéz és az ismeretlentől való félelem bennem igen erős. Nem tudhattam, mi vár ránk itthon. Ez az ország már nem az az ország, amit magam mögött hagytam évekkel ezelőtt. Ahogy én változtam, úgy változott meg minden magam körül. Amikor az ember öregszik, megváltoznak a vonásai, szaporodnak a ráncai, de ez a körülötte lévőknek nem tűnik fel úgy, mint azoknak, akikkel mondjuk húsz év után találkozik először. Így vagyok Magyarországgal is. A fiamnak könnyebb volt a hazaköltözés, mert neki nem voltak elvárásai, emlékei, ő nem kesereghetett azon, amin én, hogy ez sem úgy van már, mint régen és az sem… Pepe a jégcsarnokban éli az életét, az pedig mindenhol ugyanolyan. Különben mindegy, milyen nehézségekkel találkoztunk az elmúlt egy év alatt, ez nem is lényeges, hiszen a küzdelem hozzátartozott eddig is az életünkhöz. Sokkal fontosabb a lelkinyugalmam: teljesítettük apám halálos ágyánál tett eskünket, miszerint egy nap hazatérünk és a fiam hátára nagybetűvel lesz ráírva, hogy Magyarország. Ez Ausztriában éveken át nyomasztott: vajon sikerül-e és mikor? Hát itt vagyunk!

– Pepe, hogyan fogadtak itthon a diáktársaid, a tanáraid, a sportéleted itteni szereplői?

– A jégcsarnokban nagyon vártak, ez jólesett, mert nagyon hiányzott Bécs, az ottani edzőim, barátaim, sporttársaim. Sebestyén Júlia lett itthon az edzőm. Kicsi koromtól kezdve jóban voltunk, ő is tudta, én is tudtam, hogy ha egyszer hazajövünk, együtt fogunk dolgozni. Juli nélkül minden nehezebb lenne… Mellettem áll, sőt még az anyukája is! Az edzések, a jég, a munka majdnem mindenhol ugyanaz. Jó műkorcsolyázó akarok lenni, csak erre figyelek, ezért dolgozom, nem nézek visszafelé. Nagykőrösön az Arany János Református Gimnáziumban vagyok magántanuló. Szeretek odajárni, sok segítséget és megértést kapok. Nemigen tudtam magyarul írni és olvasni, de már elég jól megy. Vannak barátaim az osztályban, segítőkészek. Jó döntés volt hazajönni, de sokszor visszajárok Bécsbe. A jégcsarnokba is, és a házba, ahol laktunk.

– Gyakran látlak a televízióban, az újságokban. Hogyan éled meg ilyen fiatalon a nyilvánosságot, a reflektorfényt?

– Megszoktam a jégen a közönséget, a szereplést. Szeptemberben voltam életem első junior világkupáján Oroszországban, természetesen már magyar színekben. Sok sportoló megijed, ha tele a lelátó. Nekem tetszett. Hihetetlen érzés, amikor több ezer ember engem bíztat. Amikor elestem, a taps erőt adott és folytattam a kűrt. Emlékszem, egyszer Székelyföldön ostoroztam, és észrevettem, hogy minél többen néztek, annál magabiztosabb lettem. Meg is jegyezte valaki: „Pepe jó versenyző lesz. Nem ijed meg a tömegtől, erőre kap tőlük.”

– Tünde, sikeres író vagy, az olvasók kedvelik a könyveidet. Belülről nézve mit gondolsz, miben rejlik ennek a titka?

– Az őszinteségben és az egyszerűségben. Nem az elvárásoknak akarok megfelelni, hanem adni önmagamat, és arról írni, ami a legmélyebben foglalkoztat. Sokat változtam az elmúlt években, de valami ugyanaz maradt: az értékrendem, a hitem, a kíváncsiság az emberek iránt, és éppen azokat a történeteket írom meg, amelyekről már kislánykoromban megmondtam, hogy megírom. Nem nőttem ki a tündérmesékből: a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig megbűnhődik. A regényeimben mindig ott van az igazság.

– A bécsi magyar nagykövetség sajtóosztálya után utad a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtófőnöki íróasztalához vezetett. Mit ad NEKed ez a nem mindennapi munka, felelősségteljes szolgálat?

– Óriási kihívást. Jól ismerem a média, főleg a nemzetközi média működését, tudom, milyen Magyarország megítélése a politika színterén. Most lehetőséget látok, hogy változzon valami. Megmutathatjuk, mekkora ereje, öröksége van ennek a kis országnak és az igazi értékeinket közvetíthetjük a világ felé. Erdő Péter bíboros néhány hete Rómában tartott nemzetközi sajtótájékoztatót a Kongresszusról. Az újságírók megértették a lényeget: a jövő évi világesemény nem politikai, hanem vallási rendezvény. Elégedett voltam, amikor ezt a szalagcímet láttam másnap az újságokban. Sikernek könyvelném el, ha végre azt látná a világ belőlünk, amik valójában vagyunk: Szent István király örökösei, és a mi házunk, vagyis országunk nem homokra épült, hanem sziklára. A középkorban a kereszténység pajzsának és védőbástyájának tartottak bennünket. Nem véletlenül, hiszen ezt bizonyították tetteink. Most is így kellene ennek lennie – összhangba hozni a hangzatos szavakat a cselekedettel, és szívből, meggyőződésből beszélni, nem az elvárásoknak megfelelően. Akkor az emberek is bátrabbak lennének, őszintébbek és könnyebben visszatalálnának az Istenhez is.

– Pepe, amikor Ausztriában éltél, hol töltötted a karácsonyokat és hol töltöd idén?

– Amikor kicsi voltam, Pusztaszabolcson, később Bécsben. Az edzések miatt maradnunk kellett. Mivel orosz edzőim is voltak, és náluk nem december 25. a karácsony, így akkor is a jégen álltam, készültünk a januári versenyekre. Nem volt rossz, szerettem azt a hangulatot. Otthon anyám mindig sütött kekszeket, feldíszítette a lakást, jöttek a vendégek. Most is így van, mégis más itthon. Az idén nagycsaládi karácsonyom lesz, jég nélkül.

– Mit kívánsz a Jézuskától és az új évtől?

– Azt mondják, hogy engem nem érdekel más, csak a korcsolya. Tényleg így van. Az idei szezon nem úgy alakult, ahogy terveztem. Nyártól sérvvel küzdöttem, próbáltam úgy tenni, mintha nem zavarna, de nagyon zavart, aztán már fájt is. Le akartam győzni a sérvet, nem gondolni rá, de a sérv győzött le engem. Versenyezni akartam, de nem ment. A zágrábi Junior GP-n nagy bukás várt rám, a testem nem engedelmeskedett, a sérvem kiugrott, nem tudtam visszanyomni. Oroszországban is orvosnak kellett ellátnia, de a horvátoknál már ez sem segített. Októberben megműtöttek. Néhány napja tértem vissza a jégre, de még nem edzhetek teljes bedobással. Sokat gondolkodtam az elmúlt időben. Hiszem, hogy isteni jel volt a sérv: pihennem kellett egy kicsit. Tíz éve szinte megállás nélkül edzettem. Most új lendülettel folytatom. Jövőre szeretnék újult erővel korcsolyázni, fejlődni, jobban ugrani, szebb piruetteket csinálni, tökéletesíteni a lépéssoromat. Amit igazán szeretnék: megalapozni a jövőmet és haladni az olimpia felé. Jövőre is ezt fogom kérni és két év múlva is, a Jézuskától és az új évtől is. Nekem ez az ajándék: amit Istentől kaptam, megmutatni a világnak. Ahogy anyám író akart lenni és azt tartja küldetésének, úgy akarok én is sikeres műkorcsolyázó lenni.

– És Te Tünde, hogyan ünnepelsz és milyen tervekkel lépsz át az új esztendőbe?

– Hazamegyünk a szülői házba, Pusztaszabolcsra. Jó azzal a tudattal élni, hogy van egy hely, ahol mindig várnak, ahol minden a múltamra, a kezdetekre emlékeztet. A kisváros, ahol felnőttem, a folytonosságot biztosítja számomra. Főleg most, hogy Bözsi húgom lett a polgármester. Szentimentális alkat vagyok, nem tagadom… megható és megrendítő érzés, amikor belegondolok, hogy egy falusi hentes és édesanyám negyvenöt évvel ezelőtt kisszemeltek maguknak egy települést, gyökeret vertek, családot alapítottak, és a négy gyermekük közül a legszívósabb, legegyenesebb, de a legérzékenyebb a kisváros első embere lett október 13-án, a Fatimai Szűzanya napján, akihez apám mindig fohászkodott. Hát mi ez, ha nem sorsszerűség, gondviselés? Szépen zárom tehát az évet és reményekkel nyitom meg az újat. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sikeres lebonyolítását kívánom 2020-ra, adni valami maradandót az utánunk jövő nemzedéknek is. És szeretném végre befejezni az Angyal a földi pokolban és a Híd közepén című regényeim harmadik részét. Mivel hazatértem, itt az ideje, hogy a XX. századot végigszenvedő, külföldre kényszerült főszereplőm is a szülőföldjére léphessen… És azt is remélem, hogy Pepe jobb belátásra tér, és megengedi, hogy kiadhassam a pendrive-on heverő Jég vodkával című történetet. A Paprika rummal apám halálával ér véget és az ígérettel, hogy egy nap hazatérünk. Sokan várják a folytatást, de Pepe kezében a döntés, az új történetnek ugyanis ő a főszereplője… Valójában ő írja a saját történetét, én csak papírra vetem. Nekem csak figyelni kell és engedni, hogy a Láthatatlan Kéz vezesse az én kezemet. Így marad meg a folytonosság az életemben. Ebből merítkezem.

Varga Gabriella