Szarvas volt a rövid idejű – mindössze szűk fél évig tartó – pozitív színfoltja életünknek. Ott mindenkivel egyenlőnek tekintett agrármunkásai voltunk a Balogh Miska bácsi által irányított nagygazdaságnak. A „napszámot”, a normát teljesíteni kellett, de gondoskodtak rólunk.
Anyám is napszámossá válhatott, mivel az állami gazdaság konyháján főzött ebédet kihozták nekünk a földekre. Anyám emellett munkát kapott egy nőbrigádban is, akik nem kis derültséget követően megtanították neki, hogy nem „hátramenetben” kell kapálni – mint ő gondolta –, megkímélve a már fellazított földet az összetaposástól. Melis György – a már akkor is ismert operaénekes – egy szarvasi parasztcsalád hetedik gyermeke volt, nővérei így kerültek ugyanabba a brigádba, mint anyám. Róluk anyám azt mesélte, hogy nagyon kedvesek voltak, és segítették a norma teljesítésében.
A „gyöngyélet”, sajnos, nem sokáig tartott. Valakik rájöttek, hogy „ezeknek itt túl jó dolguk van”, így aztán irány vissza Kamutra, a Hursán-tanyára, a búbos kemencés csirkekeltetőbe. Amint már írtam, Hursánék nagyon kedves emberek voltak, úgy gondolom, kedveltek is bennünket. Apám azonban úgy gondolta, hogy hosszú távra érdemes berendezkedni ezen a vidéken, amelyre a csirkekeltető nem alkalmas, ezért útnak indult, hogy megfelelő szállást találjon. A viszonylag közeli Hunya határában talált is egy elhagyatott, kétes állapotban lévő tanyát. A Tanácsnál megérdeklődte, hogy mi lehet a tanya jövője. Gondolom, azt felelték, ha akarjuk, foglaljuk el, költözzünk oda. Egy gonddal kevesebb! Nekik! Mi pedig függetlenül építgethetjük tovább paraszti életünket, és kevésbé vagyunk a „hivatalosságok” szeme előtt. Így aztán átköltöztünk.
Új lakóhelyünk egy szokásos, hagyományos felépítésű tanya volt, bár a lakóház nem a trágyadombot körülvevő istállóra, tyúk- és disznóólakra nézett, hanem „kifelé”, a földekre. Tartozott hozzá néhány négyszögölnyi „háztáji” is, amit ki lehetett használni. Nekifogtunk, és rendbe tettük. A meszelés és tapasztás következményeként végül „tisztaságszag” lengte be a házat. Kissé ugyan szokatlan volt a szabad kéményes konyha, de nagy előnye volt – amit eleink nyilván kitapasztaltak –, hogy a „tiszta szoba” levegője tiszta maradhatott. A kemencét ugyanis a konyhából lehetett fűteni szalmával, a füst elment a konyhai szabad kéményen, a meleg pedig maradt a szobában, ahol a búbos kemence „teste” biztosította a jó meleget másnap reggelig.
Természetesen az állatokról is gondoskodni kellett. Az istállóra nem volt szükségünk, mert se lovunk, se tehenünk nem volt, de a többi ólat rendbe kellett tenni. A parasztembernek régen a legnagyobb kincsei az állatai voltak. Nem úgy, mint manapság, amikor egész falusi utcák „üreskednek” baromfiak nélkül. Nekünk voltak csirkéink, pulykáink és természetesen malackánk is, meg a „részes munkában” megszerzett, eltartásukhoz szükséges takarmány.
Apám gondolt még egy nagyot, és újabb vállalkozásba kezdett. Valahonnan megtudta, hogy a házinyúl szapora és a takarmányra igénytelen állat, ezért beszerzett egy anyát és egy bakot, és elkezdődött a „ház” végében lévő ólban a nyúltenyésztés. Rövid néhány hónap alatt – 1953 tavaszára – 50-60 darabot meghaladó állományunk volt. A „háztájin” megkezdtük a zöldség- és dinnyetermesztést, a környező tanyák lakói pedig csak lesték, hogy milyen gyorsan sikerült beilleszkednünk. Itt is megszerettek bennünket – legalábbis úgy éreztük.
Megkezdtük tehát önálló, hosszú távra tervezett paraszti életünket. Volt mindenünk, ami a létfenntartáshoz szükséges. Szinte idillinek tűnhetett a kép. A diktatúra kitaszítottjai, a kitelepítettek így éltek?! Így bizony! Pontosan úgy, mint a többi tanyasi, őslakos kamuti. Csak felszabadultabban! Ők, a tanyasiak, attól rettegtek, hogy mikor „söprik le a padlásukat”, a Budapesten maradtak pedig attól, hogy esetleg mikor telepítik ki őket, vagy esetleg még rosszabb, internálás vagy börtön következhet! Hát – kis cinizmussal – nem nekünk volt a leggondtalanabb az életünk? Csak néha jutott eszünkbe, hogy meddig tart ez vajon, s hogy utána mi lesz…? „Leggondtalanabb életünkről” fénykép is készült, melyen optimistának, szabadnak látszik az egész családunk. Apám napszámba járt, anyám ellátta az állatokat és a családot (ez a sorrend a helyes), öcsém koptatta a földutat az általános iskolába, én pedig amellett, hogy a szarvasi gimnázium magántanulója voltam, kemény munkával kivettem a részem családunk eltartásából is.
Az akkori diktatúra döntése nyomán a társadalomból való kitaszítottságunk végül is életem nagy „iskoláját” jelentette. Iskola volt, mert életre szóló tapasztalatokat szereztem, s ez a későbbiekben tudatos gondolkodásmóddá vált bennem. Egy ifjú, 16–18 éves, kisportolt, jó fizikumú kamasznak a folyamatos életformává váló fizikai munka még nem jelentett nehézséget. A lelki terheléseket is sokkal könnyebben viseltem, mint szüleim vagy azok a kitelepítettek, akiknek életét a senkit nem kímélő rendszer többször is szétszakította, akiknek életüket újra és újra elölről kellett kezdeni és felépíteni. Ugyanakkor számtalan eltérő műveltségű és intelligenciájú emberrel kerültem kapcsolatba, és a szokásosnál korábban tapasztaltam meg az élet különböző síkjait. Megtanultam tisztelni, megismerésükön keresztül megbecsülni embertársaimat, és különböző, eltérő szinteken szót érteni velük. Megtanultam, hogy két fontos tényező van, amely alapján megítélhetjük őket: a munka és a morál. Ezek alapján lehet és kell(ene) elbírálni egymást és természetesen mindenekelőtt magunkat. Ennek a szemléletnek a kialakulásában jelentettek számomra maradandó, érvényesíthető tapasztalatokkal járó iskolát azok az évek.
A sorozat részei olvashatóak a Keresztény Élet hetilapban.
M. Cs. L.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")