Az igazi boldogságról

6. évközi vasárnap
(Lk 6, 26–6)

„Boldogok vagytok ti szegények, mert tiétek az Isten országa.”

Ki ne ismerné, ki ne hallgatná szívesen a szép, talán a legszebb szót, hogy boldogság?! Az új év első napjaiban boldogságot kívánunk egymásnak. Amikor megtörténik az esküvő, a fiatal párnak mindenki ezt mondja: legyetek nagyon boldogok! Még a temetőben is, midőn kedves halottunkat búcsúztatjuk, örök boldogságot kívánunk neki. S történik mindez azért, mert minden ember a boldogságra vágyik. Ha azonban megkérdezzük tőlük, hogy boldogok-e, sokan nemmel válaszolnak. Vajon mi ennek a magyarázata? Olyan nehéz boldognak lenni? Miért nyeli el sok embertársunkat a csalódás, a szomorúság szakadéka? Mi hívő emberek hisszük, hogy Isten boldogságra teremtett minket. Még azt is megtette, hogy elküldte Fiát, Jézus Krisztust, aki megmutatta nekünk az igazi boldogság útját. Ha sokan eltévednek, ennek egyik fő oka, hogy nem akarnak Jézus útjára lépni s ennek következtében utat tévesztenek.

További kérdés lenne, hogy az emberek miért nem hallgatnak Jézusra, miért nem járnak az általa javasolt úton? A választ így foglalhatnánk össze: a Jézus által felkínált boldogság sokszor ellentétes elképzeléseinkkel és vágyainkkal. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a sok pénz, a gazdagság útja vezet a boldogság hegyére. Ha ötös találatom lesz a lottón, akkor boldog leszek. Ezzel ellentétben Jézus azoknak ígér boldogságot, akik kevéssel beérik, akik nem gyűjtenek vagyont, tehát szegények. Megelégszenek a mindennapi kenyérrel és olyan kincseket gyűjtenek, amelyek a jó cselekedetek bányáiban találhatók. Ki ne hallott volna világhírű színésznőről, dúsgazdag emberről, akinek mindene megvolt és mégis eldobta magától az életet. Mert csak pénze volt, és ez nagyon kevés a boldogsághoz.

Tagadhatatlan, földi életünkben szükségünk van a pénzre, az anyagi javakra. Attól azonban óvakodnunk kell, hogy engedjünk a kapzsiság kísértésének és a vagyon rabságába süllyedjünk. Erre figyelmeztet egy csacska kislány története. Unatkozott és kezébe vette a szekrényen díszelgő kristályvázát. Néhány pénzdarabot látott benne, azt akarta kivenni. A váza szűk nyakán bedugta kezecskéjét, ám úgy járt, mint az egér a csapdával. Nem tudta kihúzni kezét. Mi mást tehetett, elkezdett sírni. Ennek hallatára bejött az édesanyja és megkérdezte:
– Miért sírsz, kislányom?
– Nem tudom kihúzni a kezem a vázából.
Ugyan kislányom, ne beszélj ilyesmit. Ha befért a kezed, akkor ki is jön. A kislány tovább próbálkozik, de mindhiába. Édesapja már arra gondol, hogy el kell törnie az értékes vázát. De csináljunk még egy próbát!
– Nyújtsd ki szépen az ujjaidat, szorítsd egymáshoz, hogy minél keskenyebb legyen a kezed!
– De hát éppen ezt nem tudom megtenni.
– Ugyan miért nem?
– Mert akkor nem tudom kiemelni a vázában lévő húszforintost.
Talán mosolyunk a bohó kislány magatartásán, pedig sok felnőtt ember is így cselekszik. Gondolok itt azokra, akik túlzottan ragaszkodnak a pénzhez, ahogy mondani szokták: pénz az istenük. Arról is érdemes elgondolkozni, milyen sok embert vitt már a bűnbe a pénz helytelen szeretete. Gondoljunk csak Júdásra, sok-sok utódjára, akik árulással, különféle bűncselekményekkel akartak pénzhez jutni.

Azt hiszem, felesleges lenne arról vitáznunk, mikor érezzük magunkat jól otthonunkban vagy bárhol a világon. Ott vagyunk mindig boldogok, ahol szeretnek minket. Minél többet kapunk és adunk a szeretet aranyából, annál boldogabbak leszünk. Nem az arany és az ezüst, hanem a szeretet az ára minden földi és mennyei boldogságnak.

 Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – C év” című könyvéből (1989-es kiadás).