Kezdőlap Hírek Az igazi dicsőség

Az igazi dicsőség

Az igazi dicsőség
29. évközi vasárnap
Mk 10, 35–45
„Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok.”

Az apostolok Jézus hívó szavára mindent elhagytak és követték őt. Ez a meghívás különös kitüntetést jelentett számukra, de azért ott bujkált szívük mélyén az a nagyon is emberi gondolat: vajon mi lesz ennek a mindent elhagyásnak megérdemelt jutalma? A kérdés jogosságát Jézus is elismerte, de a jutalom mibenlétét egészen másként határozta meg, mint ahogy az apostolok elképzelték. Mivel meg akarta kímélni őket a csalódásoktól, figyelmeztette apostolait és minden jövendő követőjét: „A kehelyből, a szenvedés kelyhéből, amelyből majd iszom, ti is isztok…”. Ezzel a figyelmeztetéssel ismételten felhívta figyelmüket, hogy a szenvedés, a kereszt nem hagyható ki a Krisztus-követés programjából.

A jutalomra vonatkozó kérdést Zebedeus fiai, Jakab és János fogalmazta meg, és természetesen maguknak igényelték a Jézus melletti helyfoglalás lehetőségét. Ez érthetően felkeltette a többi apostol neheztelését. Jézus tehát, hogy elhárítson apostolai között minden békétlenséget, szükségesnek látta meghatározni az Istennek tetsző magatartás mibenlétét. Ennek során felvázolja azt az új értékrendet, ami szöges ellentétben áll az emberi elképzelésekkel. Mindennapi életünkben gyakran hangoztatjuk azt a közismert elvet, hogy az embereket, az intézményeket teljesítményük alapján kell értékelnünk. A tevékenység emberek, a termelékenységet fokozó munkamódszerek, a mennyiségi és minőségi növekedés biztosíthatja anyagi jólétünket. Az alkotó, a minden téren tevékeny embert illeti a dicsőség koszorúja. Jézus azonban nyíltan kijelenti, hogy az ember legnagyobb teljesítményen nem az akció, hanem a passió, tehát a szenvedés vállalása. Sokkal könnyebb tevékeny életet élni, mint elviselni az üldöztetéseket és szenvedéseket. Az utóbbi évtizedekben igen sokan szenvedtek üldöztetést keresztény hitükért. Ám a megkínzott, a börtönben raboskodó papok és hívek abban a tudatban viselhették a szenvedéseiket, hogy ennek vállalása Isten előtt a legnagyobb teljesítmény. Sokkal könnyebb prédikálni, misézni, hitoktatni, mint az Evangélium miatt börtönben ülni. Jézus is a szenvedés vállalásával bizonyította szeretetét. Követői sem cselekedhetnek másképpen. Szépen írja Helder Camara: „A ránk zuhanó kereszt összezúzhatja az embert, de ha Jézus kezéből vesszük, az ő csókját láthatjuk rajta”. Megértette ezt az a lelkes férfi is, aki egész életét a szegények szolgálatára szentelte. Egy váratlan betegség, az agyvérzés férfikorának nyarán megállította. Fél oldala lebénult, és nem folytathatta áldásos tevékenységét. Meglátogatta lelkiatyja, és arra számított, hogy lázongó lelkiállapotban találja. A beteg férfi azonban csak ennyit mondott mosolyogva: fél oldalammal már elindultam ebből a világból…

Az emberi történelem véres példákkal szemlélteti, hogy a beteges hatalomvágy milyen tragikus következményekkel járhat. Ezért Jézus óva intette Egyházát a hatalom kísértésétől, és helyette a szolgálat fontosságát, elsőbbségét hangsúlyozta. Az ember balga módon azt képzeli, hogy földi életünkben a hatalom jelenti a legnagyobb értéket. Jézus élete ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Nyíltan hangoztatta: „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem fogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért”. A hatalom könnyen válik fosztogató erővé. Elrabolhatja anyagi javainkat, gúzsba kötheti szellemünket, elveheti szabadságunkat. A szolgálat azonban csupa ajándékozás. Minél odaadóbban végezzük, annál is inkább gazdagítjuk általa a magunk és mások életét.

Az egyik uralkodó szomorúan értesült népe boldogtalanságáról. Ezért minisztereit, orvosait, tudósait, papjait küldte a nép közé. Mindez azonban nem sokat változtatott a nép helyzetén. A küldöttek közül többen ügyetlenül végezték dolgukat, mások pedig csak a saját zsebükre dolgoztak. Ezt látva a király elhatározta, hogy jómaga megy a nép közé. Minden városban nagy ünnepélyességgel fogadták, zenekarral, ünnepi szónoklattal és pompás lakomákkal. A nép lelkesen kiáltozta: Éljen a király! Amikor azonban vége volt az ünnepségnek, az emberek éppen olyan boldogtalannak érezték magukat, mint annak előtte. Mindezt észrevette a király, és minden lebeszélés ellenére elhatározta, hogy álruhában megy a nép közé. Együtt dolgozom majd velük, esténként összegyűjtöm szomszédaimat, elbeszélgetek velük, és ebbeli szolgálatom nyomán fölismerhetik majd, hogy ki vagyok. Ugyan, uram, királyom – ellenkezett egyik minisztere –, ilyen módon esetleg csak egy tucat embert boldogíthatsz. Mi ez a többi millió mellett? Barátom – válaszolta a király –, sejtettem, hogy ez lesz a véleményed. Én azonban azt gondolom: ha szolgálatom által négy, öt vagy akár tíz embert boldogítok, és ők továbbadják embertársaiknak ezt a boldogságot, akkor lassan az egész ország átváltozik és boldog lesz.
Ki tagadná közülünk, hogy a királynak igaza volt? Ki kételkedhet abban, hogy a mi országunkban is szükség lenne ilyen önzetlen szolgálatra? Nem a hatalom akarása, hanem a szolgálat vállalása emelheti fel népünk életét a krisztusi értékrend tiszta és boldogító magasságába.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).