Jézus Krisztus feltámadt! Legyőzte a halált, és él! Húsvét ünnepén mi is az első tanítványok örömével töltjük meg templomainkat, erről tanúskodunk és erről éneklünk. Alig három napja búcsúztak el Mesterüktől, akinek látták különös, halálra szánt bizonyosságát, hallották, bár alig értették a megtört kenyérről és kiontott vérről mondott szavait. S most újra látják, felismerik, hogy ő ugyanaz, aki a kereszten meghalt, s mégis teljesen új élettel telt meg. Olyan élet ez, amely soha többé meg nem szűnik. Élet, amely győzedelmeskedett saját halálán, s amely mindenkinek új életet ígér.
Húsvét ünnepén talán minden másnál inkább szeretnénk Jézusnak, a feltámadt Úrnak az arcába tekinteni, és látni azt a szelíd erőt, az életnek és szeretetnek azt a teljességét, amely egész emberségét átjárja, de immár nyilvánvalóan az örök életből fakad. S ha őt saját szemünkkel nem láthatjuk, ha Tamással együtt az oldalát meg nem tapinthatjuk, szeretnénk legalább tanítványainak hitét és örömét felidézni és átélni, mint a hit bizonyosságát, mint az Egyház legfőbb kincsét, amelyet senki el nem vehet tőle. Ennek a hitnek első tanúságtevője, az apostolok apostolasszonya Mária Magdolna. Ő viszi a megdöbbentő hírt a tanítványoknak, hogy azok is a sírhoz fussanak, és saját szemükkel lássák az üres sírt. Nem rablók műve az, amit látnak, nincs rendetlenség, nincs nyoma fosztogatásnak. Az üresség élettel telik meg. A sír helyett a tanítványok szíve lesz az események legfontosabb helyszíne és tükre: az élő Krisztusba vetett hit bizonyossága a tanítványok szívét járja át megdönthetetlenül.
Feltámadt, és él! Hány és hány keresztény nemzedék vallotta meg, kiáltotta ki és énekelte meg ezt az örömet! Személyes öröm ez, az Uruktól előbb megfosztottaké, a már-már reményüket vesztetteké, akik most mégis újra hisznek, újra szerethetik az Élőt. Az a Jézus, aki után csak távolról leskelődtek, akit megvallani sem mertek, amíg keresztjét a Golgota felé cipelte, akinek véres halálát szinte elképzelni sem merték a félelem és szorongás közepette, újra él. Hiába lett volna évek tanítása, hiába lett volna a derű, amely szavaiból áradt? A csodák, amelyeket véghez vitt, talán csak káprázat volt? Hogy mégis él, azt jelenti, semmi sem volt hiába, sőt, ellenkezőleg: a nyilvános működés, Jézus igehirdetése és jótetteinek sokasága csak a kezdet. Olyan kezdet, amelyet majd övéi tapasztalnak és folytathatnak éveken, évtizedeken és -századokon át, amíg az Úr újra el nem jön, látható alakban.
Él az én Megváltóm! Ezt a gyönyörű hitvallást megdöbbentő módon, fájdalom és kétség közepette, mégis nagy hittel az Ószövetség egyik különleges alakja, a szenvedő Jób mondta ki. A róla elnevezett könyv 19. fejezetében, a 25-27. versekben olvassuk: „Mert tudom, hogy megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg Istenemet; én magam látom meg őt, és önnön szemem nézi őt, és nem más!” Váratlan, megdöbbentő kijelentések ezek Jób könyvében. Egyfelől gyakran állítjuk, hogy az ószövetségi ember nem hitt az örök életben. Volt sejtése Isten gondoskodásáról, de Jézus feltámadása nélkül még nem volt mibe kapaszkodnia. Jób – aki a könyv tanúsága szerint mindenét elveszítve leginkább a hitét őrzi, azért küzd, hogy ennek fénye s vele együtt saját életének értelme ki ne hunyjon –, Jób tehát mégis megvallja hitét, hogy fel fog támadni, és meglátja magát Istent.
De nemcsak az a csodálatos, hogy Jób hisz a feltámadásban és az örök életben, hanem az is, hogy ezt éppen a szenvedései közepette, javaitól és barátainak elismerésétől megfosztva éli meg azzal a bizonyossággal, amely a Bibliában őrzött szavaiból sugárzik. Ebben a pillanatban csak a hitébe kapaszkodhat. A tudatba, hogy „él” az ő megváltója. Az Ószövetség világában ez a „megváltó” még csak olyasfajta embert jelenthetett, aki a másikért kezeskedett, aki mellé állt, aki igaz ügyének szószólója lett. Jób megváltóról beszél, de még nem ismerheti a bűnök teljes eltörlését, a mindent megújító áldozatot, Isten minden szakítást legyőzni képes hűségének kinyilvánulását, amelyben a kereszténység Krisztus halála és feltámadása óta hisz. Annyit azonban tud: van miért remélnie, mert élni fog. Van megváltója, él az a valaki, aki értelmet ad szenvedésének. S ha Isten most, ebben a pillanatban el is fedi előle arcát, el is vette szinte mindazt, amiben addig örömét lelte, azért lesz folytatás, lesz még személyes találkozás az élet Istenével.
Jób szavai legalább két világot nyitnak meg számunkra is. Az első – hadd ismételjem meg még egyszer – Jézus tanítványainak világa. Mária Magdolna, Jézus feltámadásának legelső tanúja, ugyanígy mondhatta volna, „él az én megváltóm”. Jézus őt hét gonosz lélektől szabadította meg. Az egyházi hagyomány azonosította őt azzal az asszonnyal, akinek Jézus elengedte bűneit, mert nagyon szeretett (vö. Lk 7,36–50). Mária Magdolna alakja, aki a sírhoz ment, keresve az Urat, egyeseket az Énekek énekére emlékeztet, ahol a jegyes fájdalmasan és reménykedve keresi kedvesét. Ha valaki, akkor ő tudta, mit jelent, hogy „él a megváltója”, él az, akitől új életet kapott, bűnbocsánatot, reményt, megbecsülést, szeretetet. Az új találkozásban az elválás fájdalma is ott van. „Engedj, mert még nem mentem fel az Atyához” – mondja neki Jézus, amikor lábát átkarolná (Jn 20,17). Mégis igaz, hogy él. Nem ment el örökre. Más módon, mint eddig, de megközelíthető, valóságosan jelen van az „én” életemben is.
A másik világ, amelyre az élő Megváltó jelenlétében ránézhetünk, a mi világunk. A jelen kor, amely megdöbbentő módon háborút, pattanó világfeszültséget, környezeti katasztrófát, gazdasági válságot tartogatott. Egy olyan kor, amelyben az orrunkig is alig látunk, és szinte már megszoktuk, hogy ellentmondó vélemények és hírek kereszttüzében éljük mindennapjainkat, gyakran már-már lemondva arról, hogy egyáltalán képesek lennénk a teljes igazságot felfedezni. Egy olyan kor, amely minden eddiginél világosabban megmutatta, mennyire rászorulunk mindannyian a szeretet tapasztalatára, s amelyben mégis gyakran egybemosódik az önsajnálat és a másokért érzett felelősség, a tehetetlenség és a telhetetlenség. Kimondani, hogy él a Megváltó, él a Krisztus, hogy feltámadt az Isten emberré vált, megfeszített Fia, azt jelenti, hogy mégis van szilárd pont, mégis él a remény, mégis van a világnak egy eleven, élő szíve, amelyből új életet meríthetünk.
Igen, él az én megváltóm. Él a mi Megváltónk, a feltámadt Krisztus. Aki hozzá megy, azt nem taszítja el. Aki nála keres jövőt, az életet talál bőségben.
Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök
Megjelent a Keresztény Élet hetilap húsvéti duplaszámában.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")