Ezt érdemeltem?

Fáj a szívem önért, hogy így gondolkodik. A keresztény ember méltatlannak találja magát Isten színe előtt, nem hánytorog szent akarata ellen.

Assisi Szent Ferenc annyit szenvedett, hogy társai már megsokallták, egyikük meg is mondta neki: Isten azért gyengédebben bánhatna veled! Ferenc megdöbbenve szólt rá: „Ha nem tudnám, milyen együgyű vagy, megszakítanék veled minden kapcsolatot, mert az Isten velem való bánásmódját gáncsolni merészelted”. Vakmerőség vádolni a jó, igazságos Istent: „Velem érdemtelenül bánsz. Én jó voltam hozzád, te pedig hálátlan vagy velem szemben! Kár volt annyit imádkozni, misére járni, ha ezt adod nekem viszonzásul!” Éreznie kell, hogy nem szabad így beszélni! Tartsa csak maga elé a kereszten kínlódó Jézus képét! Beszélgessen a hétfájdalmú Szűzanyával! Olvasgassa szentjeink életrajzát! Ők mind Isten választottjai. Ők szenvedtek a legtöbbet. Nem az édes életet kapták jutalmul, hanem a legnagyobb kereszteket. A Jóisten velük szemben is igazságtalan volt? Ők nem zúgolódtak, hanem hálát adtak nemcsak betegségért, hanem börtönért, kínzásért, vértanúságért is! Tehát a szenvedésben van valami titokzatos érték, amit nem szabad, hogy az Isten kihagyjon az ő választottjainak életéből. Ez a valami nagyon sokszor egy titokzatos ismeretlen. De egyszer mi is megtudjuk a megoldást, hogy mire volt jó, és dicsérjük majd érte a Gondviselőt!

Gyanús az a makulátlan, bűntelen élet is! Ki meri magát olyannak minősíteni, hogy ő csak jutalmat érdemel? Elég, ha az ember saját magába tekint és igazat ad a Példabeszédek könyvének: „Az igaz fölkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes” (24,16). Bizony: „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!” Egy kis tisztítótűz mindegyikünkre ráfér, hogy a salakot kiégesse lelkünkből, itt bűnhődjünk, ne odaát. Azért esedeztek a szentek az Istenhez: itt égess, míg a földön vagyok!

Nem is szólva arról, ha valaki nem eltaszítja magától a keresztet, hanem átöleli, sőt, magához szorítja, akkor szinte nem is érzi azt. A lelkület, ahogy viselem, mindent megváltoztat. Hátha még arra is gondolna, hogy mennyi érdemet szerezhet betegágyán saját magának, gyerekeinek, másoknak is. Valóságos kincsesbánya boldog tulajdonosa lehetne!

Arra is ráfigyelhetne, hogy a jól viselt kereszt előjele üdvözülésének. Ha szépen szenved, nyiladozik a mennyország!

Tudom, gyerekeitől sem azt érdemli, hogy betegségében nem törődnek anyjukkal kellőképpen. De nehéz ezt megítélni. A beteg pontosan azért, mert tehetetlen, sokszor túl sokat kíván. Mindig vele legyenek, minden kívánsága azonnal teljesüljön. Azt is fel kellene mérni, hogy nekik is van családjuk, munkájuk. Talán erejükön felül teljesítenek, és mégis panaszkodik nekik, ami fájdalmat okoz ápolóinak.

Ne haragudjon, ha leírom, az igazi szeretet nem azért hoz meg minden áldozatot, mert hálát vár, hanem egyszerűen azért, mert szereti gyermekeit. Mit kap ezért, viszonozzák-e? – eszébe sem jut. Ne hánytorgassa fel nekik, hogy mit tett értük. Az Úr Jézus parancsolja, hogy mondjuk: „csak azt tettem, ami a kötelességem”. Egy anyánál ez természetes. Többé ne legyen a száján: ezt érdemeltem?

*

Hallgasd meg, Uram, könyörgésemet, fogadd füledbe esdeklésemet. Ne hagyd válasz nélkül könnyeimet, hisz vándor vagyok én tenálad és zsellér. Add, hogy enyhülést leljek, mielőtt eltávoznék.

(39. zsoltár)