Varga Attila kiszombori plébános gyerekkorában aktívan részt vett a plébánia életében. Hivatása alakulásában szülei, barátai, közössége is segítette. Szolgálati helyein híveivel egységben építik a közösséget. Két éve kormányzati forrásból felújították a 12. század második felében emelt és a templomhoz kapcsolódó rotundát, a Dél-Alföld épségben megmaradt, kora középkori építészeti emlékét.
„Általános iskolába Apátfalvára jártam, ezzel egy időben kezdtem járni hittanra is. 10 éves koromban, az egyik óra után láttam, hogy a káplán atya, Fodor András – aki jelenleg Debrecenben plébános – imádkozott a padban. Odaléptem hozzá, és megkérdeztem: Tudja-e, hogy mi akarok lenni? Kíváncsian várta a választ. Az, ami maga! Meglepődött a válaszon – mert elég eleven gyerek voltam –, majd egyszerűen azt válaszolta: Ahhoz még sokat kell tanulnod.
Katona István atya – nyugalmazott egri segédpüspök – 17 évig szolgált nálunk plébánosként. Barátságos, közvetlen kapcsolatban élt a hívekkel és velünk, gyerekekkel, fiatalokkal. Vasárnap délelőtt együtt ünnepeltünk a szentmisén, az oltár körül sokan segítettünk. Emlékezetes számomra Bosco Szent János életének diaképekkel és hanganyaggal történt bemutatása. Ugyancsak megmaradtak a betlehemezések, pásztorjátékok, kirándulások, lelkigyakorlatok, később az ifjúsági hittan. A káplán atyák közül Juhász János atya és Kotroczó Pál atya segítettek, bátorítottak, támogattak a hivatásomban. Rendszeresen találkoztunk” – meséli gyerekkori élményeit és meghívását az atya.
A családi közösségben meghatározó példát kapott a hit megélésében édesanyjától és anyai nagymamájától. A hétköznapokban is komolyan vették az istenkapcsolatot. A hivatása éveken át folyamatosan érlelődött.
„A felvételire való jelentkezés előtt édesapámmal is beszélgettem – aki akkor már egyre komolyabban kapcsolódott be az egyházközség életébe –, és ezt mondta: Fiam, csak annyit kérek tőled, ha elkezded, csináld végig. Ezek a szavai elevenen élnek bennem. Szüleim mindenben támogattak a döntésem előtt, és a papi szolgálatomban is. Megerősítést kaptam azoktól a fiatal barátaimtól is, akikkel rendszeresen találkoztunk, imádkoztunk, és a falu közösségétől, akik emberségben, hűségben, odaadásban példát adtak.
Alapvető kérdés tisztázódott bennem az évek alatt: a döntésem alapja a meghíváson nyugszik, vagy csak én akarok pap lenni. Ezt így is meg lehet fogalmazni: az ároni vagy a „mindenároni” papság. Hosszú érlelődés gyümölcseként született meg a válasz. Az évfolyamtársakkal, kispapokkal sok mindent közösen tettünk. A tantárgyak mellett azt is tanultuk, mit jelent a közösség. Elfogadni, értékelni önmagamat és a másikat, a meghallgatás, őszinteség, bizalom kincsei, nem vagyok egyedül, számíthatok a másikra. Sokat köszönhetek Mustó Péter jezsuita atyának, akit egy lelkigyakorlaton ismertem meg. Tapinthatóvá lett számomra Isten jelenléte, ahogyan rám figyelt és meghallgatott. Felébresztette a vágyat a mélyebb keresésre. A szemlélődő imában találtam meg valami alapvetőt. Ez segít megélni a kapcsolatomat Istennel, az emberekkel és önmagammal. Enélkül valószínűleg már nem lennék pap.”
1993. június 19-én, a szegedi Fogadalmi templomban szentelte pappá Gyulay Endre Szeged-Csanádi püspök. Első állomáshelyeként Szeged-Felsővárosra került káplánnak.
„A hívekkel nagyon örültünk egymásnak. Mivel Szegeden tanultam, sok ismerőssel találkoztam. Papi szolgálatomat meghatározták az ott kapott élmények. A gyerekekkel, fiatalokkal, jegyesekkel, betegekkel való találkozások, beszélgetések, a szentmisék, a gyóntatás, lelkivezetés. Boldogan éltem meg azt, aki vagyok. Élő, nyitott, befogadó, segítő közösségre találtam. Meglepődtem, amikor munkatársként találkoztam egyik középiskolai tanárommal a plébánia irodájában.
Kovács Mihály piarista atya példaadó volt számomra bölcsességével, emberségével, meglátásaival. A piarista tanár és a plébános mesteri ötvözete. Egyik beszélgetésben elmondta, hogy börtönben is volt a szolgálata miatt. Kiengesztelődött, megbocsátott, és ebből fakadt a humora. Mindent igyekezett reménnyel megélni. Hálás vagyok, hogy ismerhettem és tőle tanulhattam.”
Szolgálati helyei: Battonya, Békéscsaba, Tótkomlós, Csanádapáca, Makó-Újváros és most Makó-Belváros.
„A hívek mindenütt jó szándékkal fogadtak, sok önkéntes segítőre találtam, akik mellém álltak/állnak. Igyekszem keresni a módját, hogy közösen tervezzünk, és a döntéseket, amik az egyházközséget formálják, alakítják, egységben hozzuk meg. A közösségi programok kitalálásában, szervezésében és lebonyolításában is számíthatok sokak segítésére, lehetnek ezek pl. hittanos találkozók, zarándoklatok, nyári táborozás fiatalokkal, közös koncertek, családi napok, sportnapok, hagyományőrző programok; karitatív alkalmak fiataloknak, időseknek, rászorulóknak; képzések, közös programok az önkormányzatokkal, közös építkezés lelki és fizikai értelemben.
Még kispapként eljutottam Međugorjébe. Ott kaptam imádság közben ezt a szentírási részt, ami papi jelmondatom lett: Ha valaki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét minden nap, és kövessen engem (Lk 9,23).
Rácsodálkozom, hogyan bontakozik ki bennem az evangélium életadó ereje. Szüntelenül tapasztalom magamban azt a mély egységet, ami Jézus szenvedésében, halálában és feltámadásában van. Mint amikor lélegzem: az élet történik, anélkül, hogy irányíthatnám. Ez egyszerre megszenvedtet és belső szabadságot is ad. Együttérzővé tesz a betegek, szenvedők iránt, akik keresik, szomjazzák az Élet forrását.
Hálás vagyok, hogy kaptam egy látást, amivel szemlélni tudom mindazt, ami bennem és körülöttem történik. Ez a remény éltet, és bízom abban, képes leszek segíteni másoknak, hogy megújuljon életük és kapcsolataik.”