Miért lettek ilyenek?

Megértem önt, hiszen én is ettől szenvedek a legtöbbet. Legjobb lelki gyermekeim felnőttek és már nem látom őket. A szívem majd’ meghasad értük.

A vigasztalást megírja levelében: sok a külhatás. A szülő, a pap, nem kizárólagosan egyedül neveli gyermekeit. Lehetetlen felsorolni azt a sok irányból érkező információt, hatást, ami egy gyereket, még jobban egy fiatalt érint: iskola (állítólag semleges!?), tv, szórakozóhelyek, baráti társaság. Azt nem szabad elfelejteni, hogy az ember nem automata, amiből az jön ki, amit akarok. A szabad akarat miatt mindig, mindenki kiszámíthatatlan. Akkor még hozzá kell venni az öröklődést, a géneket. Sokszor a testvérek tökéletesen elütnek egymástól. Betetőzi egy gyerek fiatal fejlődését az egyes korok sajátsága, szörnyű kísértései, harcai, amiket hol megnyer, hol elveszít. Ezekben a lelki küzdelmekben könnyű elesni, a legközelebb álló sem tud kimondottan segíteni. De abban is igaza van: attól tartok, a Jóisten nem lesz kegyes hozzánk! Bizony az ítélő Isten a szülőkön kéri számon a gyerekek lelkét! Tudnia kell minden apának és anyának, hogy családi életükben a legfontosabb kötelesség a gyermekek tisztességes, vallásos nevelése. Gonosz szó, ha valaki azt mondja, hogy fia, leánya majd felnőtt korában saját maga választ világnézetet. „A gyermekek, fiatalok olyanok, mint a puha viasz, amelyet még bárhogyan, jóra és rosszra egyaránt lehet formálni. Ezért akarjuk világos, megingathatatlan eszmékkel és jó szokásokkal segíteni őket, hogy felnőjenek arra, ami később vár majd rájuk az életben. Neveljük az életre a fiatalt, és akkor felnőttként sem tér le a helyes útról. Tápláljuk a vallás tanításával a bennünk bízó ifjú lelket, és ebből a tanításból tud majd élni húsz, harminc, ötven év múlva is. A vallás nélküli nevelés vagy szörnyű szemfényvesztés, vagy pedig ördögi találmány” (Albino Luciani: A hitoktatás művészete).

A szavak ugyan mozgatnak, de csak a példa ragad magával. A nagy nevelő az apa. Az ő példája magával ragadja mind a leányokat, mind a fiúkat. Ellenkező esetben, amit az édesanya felépít, azt az édesapa vagy tudatosan, vagy akaratlanul lerontja. A család papja, legvallásosabb tagja az apa! Ezért is kétségbeejtő, ha nem látjuk őket a szentmisén, a szentáldozáshoz járulók nagy része csak anya és nagyanya! Feje tetejére állított világ ez. Szinte lehetetlen csonka családban igazi gyereket nevelni: édesapa és édesanya kell együtt. Azért van a gyereknek két keze!

Ha gyermekei ilyenek lettek nagykorukra, mit tegyen velük? Szörnyű érzés, amikor látja az ember, hogy szegények a vesztükbe rohannak. Nem csoda, hogy azt írja: bárcsak meghalhatnék üdvösségükért. Imádkozni kell értük. Szent Mónika is ezt tette. Valóban alig van más, amit tehet. Csak arra vigyázzon, hogy kényszeríteni még lelkileg sem szabad őket. Veszekedés helyett édesanyjuk szeretetét érezzék, amelyet Jézus és a Szűzanya táplál. Tudjon bízni abban, hogy az elvetett mag nem pusztul el gyermekei lelkében, idővel megérik.

*

Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret:
szétkürtölöm most minden égi tájra,
hogy vannak züllött ifjú emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős.
S zenghet a jóság száz angyaltorokból,
fülük az ég szavára már süket.
Szívük gennyes, szemük nézése bősz.
E fiúkért valaki felelős!

(Mécs László)