Miért van ereklye az oltárban?

Az emberiség kezdettől fogva vallásos volt. Az istentelenség egészen új dolog, az ember lefelé süllyedésének meghatározó, biztos jele. Bizonyítja a mindenütt megtalálható oltár: felemelt asztal az áldozatbemutatás céljára. Minden egyes vallásban központi helye volt ez az áldozat-bemutatásnak. Ez abban állott, hogy az ember számára kedves, értékes dolgot megsemmisítették. A Bibliában az első oltár és áldozat Káiné és Ábelé. Káinét nem fogadta el az úr, Ábelét igen. Ebből lett az első gyilkosság (Ter 4). A másik oltárt Ábrahám építette a hagyomány szerint a jeruzsálemi templom hegyének helyén. Fiát, lzsákot kellett volna feláldozni, a számára legértékesebbet. De nem engedte végül Isten. (Ter 22)

A jeruzsálemi templomban, annak bejárata előtt hatalmas oltár állt faragatlan terméskövekből. El sem tudjuk képzelni, mennyi állat, értékes termény égett ott el. Annyiféle áldozat volt, ahány imánk: engesztelő, kérő, hálaadó. Természetesen az igazi áldozatnál a legfontosabb a lelkület volt: ahogyan adták Istennek. A sokfajta áldozat között a teljesen elégő áldozat, a holocaustum volt első helyen. Ez a legtökéletesebb lelkület: adni, adni, mindent, egészen, nem várva érte semmit. Amikor bűnei miatt fogságba hurcolták a választott népet, az fájt nekik a legjobban, hogy a babilóniaiak elpusztították a templomot, meggyalázták az oltárt és még azt kívánták volna, hogy parancsra dalt énekeljenek. A válasz? „De hogyan énekeljünk éneket az Úrról az idegenek földjén? Jeruzsálem, ha elfeledkezem rólad, száradjon le a jobbom!” (Zsolt 136)

A mi oltáraink valahogy az ószövetséginek a másai. Nálunk is lapjának egyetlen természetes kőből kell lenni, fel kell szentelni, kizárólag az istentisztelet számára kell fenntartani, minden közönséges használat teljes kizárásával. Évezredek óta az oltárt Krisztus, méghozzá a holocaustum, a magát maradéktalanul feláldozó Főpap jelképének tartották. Ezért a szentmisénél ünnepélyes alkalommal megincenzálják tömjénfüsttel, ezért csókolja meg a miséző pap.

Hogy Krisztus Urunk vértanúságát, engesztelő keresztáldozatát, vértanúinak egységét a Fővel és a szentek egységét még jobban kihangsúlyozza az Egyház, ezért már a 2. századtól kezdve a vértanúk sírja közelében vagy pontosan a fölé emelték az oltárt. Amikor pedig ez lehetetlen volt, két vértanú ereklyéjét helyezték az oltárlap alá. Ma is ez a szabály. A liturgikus könyvekbe foglalt szabályok szerint meg kell tartani azt az ősi szokást, hogy a szilárd oltár alá vértanúk vagy szentek ereklyéit helyezik. Így az oltárcsók, amit tájékozatlan és hitetlen emberek hajlamosak kigúnyolni, egyszerre a mi Áldozatunknak, a keresztre feszített Krisztusnak szól, másrészt az Ő leghűségesebb hőseinek, követőinek, a vértanúknak. Ezen ereklyék valódiságáról meg kell győződni, törődni kell velük. Ha a rajta lévő főpásztori pecsét megsérül, ki kell cserélni, újat kell kérni.

Hittanosaim nagyon meghatódtak, mikor az oltárterítőt felhajtottam, az oltárkövet kiemeltem. Az alján megmutattam a pecsétet, rajta a felírást, hogy kiknek az ereklyéit rejtették el a kis sírban. Annak idején a szembeoltárra is kértünk oltárkendőbe rejtett, lepecsételt ereklyét. Ha az ember mindezt tudja, oltáraink valósággal beszélnek Jézus és az Ő hívei áldozatáról.