Találkozás a kettős jubileumot ünneplő Kerényi Lajos piarista atyával

Kerényi Lajos atya piarista szerzetes, pap, teológus, író, évtizedek óta kórházlelkész, fiatalok több nemzedékének nevelője, a Nagymarosi és az Egerszalóki Ifjúsági Találkozók egyik létrehozója, számos könyv szerzője. Sokak pédaképe: 95 évesen is fiatalos lendülettel dolgozik, hogy minél több emberhez elvigye az Evangélium örömhírét, vigasztalja és segítse a betegeket, haldoklókat.

– Kerényi Lajos atya, 95 éves vagy. Életed nagy részét a fiatalok szolgálatában és a kórházban a reménytelenül megöregedett emberek szolgálatában töltöd. Okoz ez benned lelkipásztori feszültséget, vagy miként tudod feloldani ezt a kihívást nap mint nap?

– Kilencéves voltam, amikor megjelent nekem Jézus az almásfüzitői kis sekrestyében, ahol mi, kis ministránsok vártuk az atyát. Helyette Jézus maga jött, felemelte a nagy piros misekönyvet. Egyenesen hozzám jött, kezembe adta a könyvet, szemembe nézett, és ezeket mondta: te fogsz nekem ministrálni. Ekkor „magamhoz tértem”, a szívem hevesen zakatolt, és íme, papi hivatás lett e titkos látomásból. Ez az „égi, krisztusi” meghívás éltetett és éltet azóta is, és tesz lelkessé, hiszen velem van, megnyugtat és vigasztal.

A háborút 19 évesen végigküzdöttem mint frontharcos, majd mint szovjet hadifogoly bányász a Donyeck medencében.

Rengeteg jellel közölte Jézus, hogy ne féljek. Ő velem van. Motivált, hogy legyek bátor, és szolgáljak neki. Ott is belépett életembe. Négyünket, 19-20 éves fiúkat arra ihletett, hogy kis, nyakba való keresztünket cérnára fűzve kívül hordjuk a bányai felszíni munkánkon. A nagyon szegény oroszok, fiatalok, idősek hozzánk szaladtak, és csókolgatták Jézust, könnyezve mondogatták: Ó Jézosz Krisztosz, ó Szűz Mária. Boldogan néztünk egymásra és súgtuk ragyogó szemmel: íme, hát itt van a Jóisten. Boldogok voltunk, hogy a szovjet ateista világban meg mertük Őt mutatni. Egyikünk odasúgott nekünk: fiúk, legyőztük a vörös csillagot Jézus keresztjével. Sok-sok ilyen élmény után soha nem éreztem és érzek feszültséget. Jézus nem engedi.

Majd nagy nehezen hazakerültem, és elmentem piaristának a rajongott fiataljaim közé. Jézus még mással is „felruházott”. A betegeket és a haldoklókat is rám bízta. A kommunizmus ezt nem bírta elviselni. Követői százával jelentettek fel a hittantanítás és a sok-sok haldokló beteg    látogatása miatt. Ezért aztán elmentem az illetékes püspök atyámhoz, Endrey Mihályhoz. Beszámoltam neki, és megkérdeztem: hagyjam abba? Erre ő határozott hangon ezt mondta: „Atya! Csak a lőtt területről vonuljon vissza, de csak addig, amíg lövik.” Nagyon boldog lettem.

Íme: Jézus kísér utamon. Üzeni újra és újra: „pontosan te nem hagyhatsz egyedül. Felkértelek, szolgálj, ministrálj nekem.”

– Mikor megy nyugdíjba egy ember, illetve mikor fejezi be szolgálatát? Van különbség a kettő között?

– Még most sem vonta vissza kérését. Hogy mehetnék nyugdíjba 95 éves koromban. Nemrégen megint üzent. Ez egy belém öntött megvilágosodás volt, a teológia idea infuzának nevezi. Így hangzott: Lennél szíves segítenél a megváltásban? Számítok rád.

A Szentlelket újra meg újra mellém küldi, aki nem hagy békét, hanem lendületet, jókedvet ad, alkalmasint megvigasztal. A Drága azt is megengedi, hogy időnként láthatom szolgálatom édes, ízes gyümölcseit.

– Hihetetlen gazdag életút van mögötted. Van valami beteljesületlen vágyad? „Istenem, hogyha ismét fiatal lehetnék?” Jutnak eszedbe ilyen gondolatok?

– Ezek a gyümölcsök az én beteljesült vágyaim. Az még soha nem jutott eszembe, hogy de jó lenne, ha fiatalabb lehetnék, mert úgy érzem, a fiatalok fejlődése és a haldoklók néma üzenetei az örök fiatalság szépségei, hiszen Isten is mindig fiatal.

„Az Isten pedig ma is fiatal:
mer játszani labdás naprendszerekkel
s harangvirággal, csupa diadal
ez a bolondos szép tavaszi reggel!
Ellenfelei, mint ruhadarab
vénülnek, Ő meg ugyanaz marad.

Mily vén lett Néró, Voltaire!
Meglegyint
a kriptaszag nevükre. Dohos por lett
mint, aki káromolta őt. Lenint
háromszor balzsamozta már a Szovjet
és önmagát is. Hulla-szaga van.
Az Isten meg tavaszt játszik vigan.
Itt járok a tavaszban csendesen,
vén gyermek s kérem Őt, ifjú Atyámat,
hogy malaszt-keze fogja a kezem
és villanyozza minden porcikámat,
s míg éveim, e színes madarak
egyre fáradtabb szárnnyal szállanak,
– lelkem örökre fiatal marad!
(Mécs L.: Az Isten ma is fiatal – részlet)

Ott van Nagymaros. Több mint 40 éve vonzza a viruló fiatalokat, a keresőket, a becsapottakat, a szenteket és bűnösöket. És ott ajkukon dal fakad, és válaszokat kapva Istenben, megújulva elkezdenek értelmesen élni, új, szebb hazát Jézussal építeni. Ezrek élményei ezek évről évre. Én pedig velük mosolygok és fiatalodok.

Egerszalók – hazánk bűvös, hívogató varázsa keleten. A Szentlélek remekműve. Az istentelenség mély gödreiből hívogat ezreket immár 40 éve. Ellenállhatatlan, legyőz unalmasokat, paráznákat, hív tiszta utakra, vigasztal, lelkesít, megtör immanens, csak evilágba kényszerítő börtönöket. Én meg a szalóki temetőben a sírok között százakat oldozok fel, felhozva őket a lélek sírjainak rideg gödreiből. És szépül, újra épül a bűnöktől, hamis, Isten nélküli, sebzett Magyarország.

Hát ezeket látva, átélve a legyőzhetetlen Isten győzelmes mosolyát, hogyan vénülhetnék?

És a haldoklók százai, ezrei… Jézus kezembe adta és adja őket már ötven-hatvan éve, odavezérelve a kórházak intenzív osztályaira.

És én ezek után hogyan merném befejezni a neki szóló ministrálást, amikor ragyogó szemeit rásugározva a 9 éves kisfiúra, mondá. „Te fogsz nekem ministrálni.” Meddig? Nem mondta! Indulj, és elindultam, és meg nem állok, tudván, hogy amit egynek teszek jót, ölelést, mosolyt, azt mind Neki teszem. És Ő rajtuk keresztül visszamosolyog, visszakönnyez.

A Jóisten a betegeken keresztül üzen nekem. A Jézus újra és újra „meghálálja” nekem, hogy nem szűnök meg neki „ministrálni” a haldoklók mellett sem.

Egyik közülük betegágyán alig hallhatóan suttogta: Vizet, vizet. Ahogyan lehet, én is segítek a nagyon elfoglalt, sajnos kevés számú nővéreknek. Kis poharába friss vizet öntöttem, szívószálat helyeztem a vízbe. Majd fáradt kis fejét fölemeltem, és ő ivott, gyengén szívva a vizet. A kezem szinte lucskos lett az ő halálverítékétől. És amikor visszaengedtem a kis „lucskos” fejet, szinte megremegtem. Jézus feje volt az. Én ezt így láttam. Meggyőződésem volt, hogy magát Jézust látogattam meg.

Kisvártatva egy férfiszobába léptem be. Azonnal feltűnt, hogy az ablaknál idős férfi küzd az életéért. Klasszikusan szép férfiarca volt, de a nyelve néma, arca fájdalmasan szomorú. „Jézus üdvözli és szereti” – szólítottam. Semmi jel nem látszott az arcán. Se könnycsepp, sem valami kis rezdülés az arcán. Rövid bűnbánó imát mondtam, és feladtam olajjellel a betegek szentségét. Aztán elbúcsúztam tőle. Felállva az ágya széléről, finom simogatást éreztem a karomon. Meghatódtam. Jézus megköszönte látogatásomat. Még meg is simogatott. Ő volt az. Mondta, hogy bármit teszünk embertársunknak, azt neki tesszük. Tízesével, sőt százasával gazdagodok szinte naponta ilyetén élményekkel.

Meggyőződésem, hogy szolgálataim az ifjúság és a betegek között: hatalmas erőtereket létesítenek, és ezek gyógyítanak, vigasztalnak, tömegeket vonzanak a legszeretőbb szívű Jézushoz.

Hofher József jezsuita szerzetes

(Fotó: Thaler Tamás)