Az élet kenyere

18. évközi vasárnap
Jn 6, 24–35.

„Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön,
nem éhezik, s aki bennem hisz, nem
szomjazik soha.”

Általános tapasztalat, hogy a büszke emberi értelem nehezen tud vagy akar meghajolni a hit titkai előtt. Sokan úgy vélekednek, hogy az értelmet meghaladó kérdésekkel nem szabad foglalkoznunk, s ezek elfogadása nem méltó az emberhez. Csak azt fogadom el, amit megértek. Ez a gőgös magatartás nyilatkozott meg a hitújítók igyekezetében, amikor a középkor alkonyán megpróbálták lekicsinyelni az Egyház másfél ezer éves hitét: Jézus valóságos jelenlétét a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Így történt ez már a kezdet kezdetén is, amikor Jézus hallgatói közül többen is megbotránkoztak kijelentésén: „Én vagyok az élet kenyere”.

Vajon mit akart és mit akar ezzel mondani Jézus? Hogyan értelmezzük kijelentését? Mindenekelőtt hittel kell fogadnunk szavait, és ennek a hitnek könnyen megtalálhatjuk értelmes indítékait. Felesleges időtöltés lenne azon vitatkoznunk, miként valósítja meg Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. Akinek azonban van fogalma az igazi szeretet mibenlétéről, az jó tudja: semmi sem jellemzi annyira a szeretetet, mint az adakozás. Az is nyilvánvaló, hogy a szeretet mértékével arányos az adakozás mértéke. Meghatódva álltam annak a húszéves fiatalembernek az ágya mellett, akinek mindkét veséje felmondta a szolgálatot. Hogy a haláltól megmentse, édesanyja átadta neki egyik veséjét. Ezzel másodszor adott életet gyermekének. Abban mindnyájan egyetértünk, hogy a szerető ajándékozás csúcsa: önmagunk elajándékozása. Ez valósul meg a házasságban, amelyben a jegyesek egész személyiségüket egymásnak ajándékozzák. Enyém lettél, tied lettem, holtig híven éljünk ketten; ez minden igaz szerelem beteljesülése. Aki ismeri Jézus életét, nem kételkedik az evangélista vallomásában, amely szerint szerette övéit, mindvégig szerette őket. Ezért érthető, ha Ő is a legtöbbet akarta nekünk adni. Nem csupán tanítását, csodáinak emlékezetét, kegyelmeinek kincsestárát, hanem önmagát. Isten tekintetével végigjárta az emberi történet keresztútját, és világosan látta, hogy az Evangélium ügyét csak szeretettel, szeretetből fakadó lelkesedéssel lehet győzelemre vinni. Ennek a szeretetnek azonban táplálékra van szüksége. Ez pedig nem más, mint Jézus velünk maradó szeretete a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Csak a vele kialakított életközösség adja meg azt az erőt, hogy az Evangélium tanítása szerint alakítsuk életünket. Ennek az életközösségnek megvalósulását szolgálja Jézus mint az élet kenyere és lelki életünk isteni tápláléka.

„Hol teremnek a szép lelkek” – veti fel a kérdést Prohászka püspök egyik elmélkedésében. Így válaszol: „Mindennek megvan a maga hazai földje, ahol a napsugár úgy éri, oly szög alatt, ami jó neki. Ha nincs hazai földben növény, ha nincs a maga zónájában, az élet elcsenevészesedik. Álljatok meg a kis, takaros zsurlók előtt, s gondoljátok el, hogy voltak egyszer világok, amikor ezek a kis törpék óriási fák voltak, amikor őserdőket képeztek, melyek kőszenétől mi most melegszünk. Íme, mily törpék lettek azóta. Ha a zsurlóknak kell a maguk világa, mi kell a tiszta erkölcsnek? Van az erkölcsnek is hazai földje, zónája? Annak is van. Legyetek meggyőződve, sehol sincs az erény annyira otthon, mint az Oltáriszentség atmoszférájában” (Ö. M. 19, 292).

Gyakran megtörténik, hogy elcsüggedünk és kilátástalannak látjuk a kereszténység jövőjét. A démoni erők ismételten támadást indítanak ellene, és megújítják Jézus sebeit, szenvedéseit. Fegyvertelenül, látszólag védtelenül állunk a támadások tüzében. Mégsem szabad elvesztenünk a reményt, mert valójában mindig mi vagyunk fölényben. A démoni és emberi erőkkel szemben mellettünk áll Isten kegyelme. Aki Jézus ellen, Egyháza ellen harcol, miért teszi ezt? Olykor tudatlanságból, máskor gonosz akaratból, bűnös lázadásból, félelemből, érvényesülési vágyból, gyűlöletből. Ám az Egyházban mindig voltak és lesznek férfiak és nők, akiket „megszáll” a Szentlélek, akiket megihlet Jézus szeretete. Ők nem érvényesülési vágyból, nem érdekből, nem uralmi törekvésből, hanem szeretetből végzik munkájukat. Aki számára mindennapi kenyér Jézus tanítása és szeretete, az legyőzhetetlen erők birtokosa. Ezét nem szabad csüggednünk napjainkban sem, amikor az istentagadás utóvédharcait vívja hazánkban. Itt is, ott is kigyúlnak a föltámadásnak tündöklő fényei is. Nem rajtunk, nem emberi erőfeszítéseinken múlik Jézus ügyének győzelme, hanem velünk maradó szeretetén. Egyedül neki köszönhető, hogy az Egyházon nem vesznek erőt a pokol kapui. Lehet, hogy kevés a pap és a szerzetes, megfogyatkozott a gyakorló keresztények számra. Mindez azonban nem ok a csüggedésre. Annak idején elég volt tizenkét apostol, hogy Krisztus világosságát fölragyogtassák a pogány világban. Vajon miért? Mert Krisztus szeretete űzte őket. Ez a szeretet halhatatlan, és ma is kigyújtja fényeit a kiválasztott lelkekben.

Éhes világban élünk. Sokan hamis eszmék és életromboló erkölcsök moslékját öntik a jóléti társadalom vályúiba. Nem csoda, ha a jóérzésűek megundorodnak tőle. Jézus kenyeret kínál, az igazi élet kenyerét: önmagát. Minél többen elfogadják, annál szebb, békésebb, boldogabb lesz az életünk. Minket választott ki arra, hogy a szeretet mozdulatával ezt a kenyeret adjuk a világnak.