Kezdőlap Hírek Jézus küldetésében

Jézus küldetésében

14. évközi vasárnap
(Lk 10, 1–12, 17–20)

„Az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült. Így szólt hozzájuk: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra.”

Jézus panasza

Ha valaki megkérdezné, miért van szükség papokra, miért miséznek, miért prédikálnak, Jézushoz kell fordulnunk a válaszért. Ez pedig így hangzik: az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Vajon mit akart mondani az Úr ezzel a kijelentéssel? Egyszerűen azt, hogy az emberiség aranyos búzamezőhöz hasonlítható, amelyet le kell aratni, kévébe kell kötözni, termését ki kell csépelni: Ha ezt nem tesszük, akkor a szemek – a lelkek – szétszóródnak és semmi remény arra, hogy otthonra találnak az Isten „csűrében”. Istent gondviselő szeretete készteti arra, hogy mint az aratás ura, munkásokról gondoskodjék. Ennek azonban komoly előfeltétele a mi igényünk, a mi kérésünk. Ha kevés a lelkipásztor, ennek oka ebben keresendő: nem hívjuk elég állhatatosan Isten küldötteit. Amikor valaki élethivatást, foglalkozást, munkahelyet választ, arra gondol, mennyi pénzt lehet ott keresni. Nyilvánvaló, hogy az apostolok nem kérdeztek Jézustól ilyesmit. Olyan munkára hívta őket, amit nem lehet arannyal, ezüsttel, pénzzel megfizetni. A Szentírás világosan tanítja, hogy méltó a munkás a maga bérére és aki az oltárnál szolgál az oltárról éljen. Ám azt sem hallgatja el, hogy Isten aratóinak sokszor nem a köszönet, hanem üldözés lesz a fizetségük. Nem véletlen, hogy az apostolok, Szent János kivételével, életükkel fizettek az Evangélium hirdetéséért. Nem az emberektől, hanem Istentől kapták meg jutalmukat. Manapság is megtörténik a föld különböző országaiban, hogy üldözik az Evangélium hirdetőit. Nálunk is akadnak babonás vagy gúnyolódó emberek, akik pappal találkozva kijelentik: nem lesz szerencsém. Egy bátor káplán erre azt szokta válaszolni: Nem szerencse kell önnek, hanem széna…

A további kérdés az lenne, miféle munkát bízott Jézus papjaira? Van egy kedves barátom, aki nagy szakérője a sportnak. Kedvenc csapata Fradi névre hallgat. Mindig szakszerű véleményt mond egy-egy focimeccsről. Olyan papot is ismerek, aki szépen tud orgonálni és énekelni. Sokan remekül értenek az autószereléshez, jól tudnak kaszálni és kapálni. Jézus azonban nem ilyen vagy ezekhez hasonló munkával bízza meg küldötteit. Hanem mivel? Elsősorban azzal, hogy megismertessék az emberekkel Isten üzenetét, eléjük állítsák az Úr Jézus példáját, mivel a keresztény élet nem más, mint Krisztus utánzása, Krisztus követése. Ezt szemlélteti egy humoros történet, ami Bosco Szent Jánostól származik.
Egy vándorkereskedő különböző árucikkekkel megrakott ládával járta a falvakat. Nem itt nálunk, hanem valahol Afrikában. Történt egyszer, hogy lakatlan vidéken lepte meg az este. Nem volt már hátra, minthogy az erdő szélén, egy hatalmas fa lombja alatt töltse az éjszakát. Mivel az éjszaka hűvösnek ígérkezett, elővett a ládájából egy hálósapkát és a fejére húzta. Hamarosan elaludt és nem vette észre a fa lombjai között tanyázó majmokat. Mivel pedig az utánzás majomszokás, sorban lemásztak a fáról, kivettek a ládából egy-egy hálósapkát és a fejükre húzták. Reggelre meglepetve látta a kereskedő, hogy valaki turkált a ládájában és minden hálósapkáját elvitte. Először tolvajra gondolt, de amint fölpillantott a fára, meglátta a majmokat, fejükön a hálósapkákkal. Ezen jóízűt nevetett, majd dobálni kezdte az állatokat abban a reményben, hogy visszaadják a sapkákat. A majmok ide-oda ugráltak a kövek elől, de a sapkákat nem adták vissza. Ekkor a kereskedő mérgében földhöz vágta hálósapkáját. És íme mi történt? A majmok is, követve utánzó hajlamukat, földhöz vágták a sapkákat.

Természetesen nem mindegy, kit és miben utánozunk. Gyakran megtörténik, hogy nem a jót, hanem a rosszat követjük, a bűn útjára lépünk. A papoknak az a legfőbb hivatásuk, hogy megmutassák az embereknek Jézust és a rájuk bízott híveket a szeretet kévéjébe öleljék. Így lesznek méltók arra, hogy az aratás napján, az ítélet alkalmával Isten csűrébe kerüljenek.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – C év” című könyvéből (1989-es kiadás).