Az emberi méltóság

Levele olvastán eszembe jut Mécs László: A királyfi három bánata című verse. Bánatom: mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok-sok királyfi, ahogy az anyjuk tudja őket látni. Kiegészítem: ahogy az édesanya látja gyermekét, az a valóság, Isten is ezt látja az emberben. Ahogy a nagy tömeg, a sok ember átnéz rajta, semminek nézi és megveti, az a hazugság. Ezért először megpróbálom bemutatni, milyen méltóság, csodálatos minden egyes ember. Bár lehetetlen teljes képet adni, hiszen nagy tudományág ez.

Hogy milyen méltóság egy ember, ahhoz elég megemlíteni csupán azt, amit a gyerekek számára a Katekizmus mond. Az ember testből és lélekből áll. Benne van az Isten lehelete, mely testét élővé tette. Ez a lélek halhatatlan. Az embert Isten nem a Földnek, hanem az örök életre teremtette. Ennek a léleknek különös képessége az értelem. A megismerésnek hatalmas területe nyitott előtte, amit érzékszerveink nem tudnak felfogni. Talán legfőbb jellemzője a szabad akarat, ezért képes az ember legszentebb vagy akár legaljasabb lenni. Az embert végtelenül szereti az Isten, olyannyira, hogy Fia meghalt üdvösségéért a keresztfán. Isten saját képmására hozta a világra, koronának a többi élőlény fölé. Mindegyikünk teljesen önálló, egyedi. Egy olyan személy, aki soha nem létezett és nem is lesz többé soha. Olyan ujjlenyomat sem lesz még egy, mint az övé.

Az ember méltósága miatt elidegeníthetetlen jogai vannak az élethez, a szabadsághoz, a biztonsághoz, igazsághoz, igazságossághoz, szeretethez. Ezeket a jogokat nem lehet lábbal taposni. Ezért nem szabad a nem jogerősen elítéltet mutogatni a tévében.

Egy társadalom csak akkor marad meg, ha tiszteletben tartja az embert. Egy nemzet élete is csak akkor igazi, ha az egyes személyek méltósága és fejlődése a legmagasabbra becsült érték.

Jó lenne tudni, hogy emberi méltóságát mindenki lelke legmélyén értékeli, becsüli, óvja és félti. Ezért fáj mindenkinek, ha a másik bántja, senkinek és semminek nézi. Azt mondják, hogy az ember annyira érzékeny a becsületére, hírnevére, mintha bőr sem lenne rajta. Annyira kellene vigyázni arra, hogyan bánunk felebarátainkkal, hiszen minden annyira tud fájni neki; annál jobban, ha magába fojtja keservét, és kívülre nem mutat semmit. Ez a seb nem heged be, sőt állandóan vérző szívsebbé válik.

Nem is oly rég az egyik kórházban meghalt egyik betegtársam. Egész délelőtt kínlódott, zihálva szedte a levegőt a szondán keresztül. Végül elcsendesedett, meghalt. Oly megdöbbentő, amikor valaki élőből halott lesz. Imádkoztam érte. Azután megérkeztek a halottszállítók. Ekkor láttam, hogy az igazi emberek a halottnak is megadják az emberi méltóságnak járó tiszteletet. Három férfi ünnepi fekete-fehér ruhában jött. Letették az összecsukható hordágyat, a fekete műanyag tartót. Azután csendesen, elmélkedve álltak felette. Minden mozdulatra vigyázva, mintha fájna a legkisebb gyors mozdulat is a halottnak, betették a nejlonba, rá a hordágyra. Mi is mélyen hallgattunk, míg ünnepélyesen kivitték a szobából, ahol szegény kiszenvedett.

Ez a tisztelet, szeretet él a hozzátartozókban, amikor veszik a fáradságot, kimennek a Don-kanyarba, keresik a sírokat, a hősi halottakat. Ez a lelkület van azokban, akik a kommunisták által elföldelt, lovak patái által felforgatott parcellában megkeresik a hős áldozatokat, hogy tisztességesen eltemessék őket. Mennyi újratemetés volt. Ezek mögött ott van ez a mélységes tisztelet, amely az ember méltóságának még a holtában is kijár. Olyan jó lenne ezzel a szinte félő tisztelttel bánni egymással élve és halva.