Élet az Iszlám Állam után

Qaraqosh – vagy ahogy a keresztények nevezik, Baghdeda – a Krisztus-hívők legnagyobb közössége volt az Irakot és a kurd területeket elválasztó határon is átnyúló Ninivei-fennsíkon. 2014-ben az Iszlám Állam előrenyomulása miatt a városból gyakorlatilag mindenki – ami százezer embert jelent – menekülni kényszerült.

Három évvel később, amikor a dzsihádistákat visszaszorították, hatalmas összefogással megkezdődtek a helyreállítási munkálatok, hogy a keresztények visszatérhessenek otthonukba. Ehhez azonban előbb újra kell építeni a lakóépületeket, az iskolákat, a kórházakat és végül de nem utolsósorban, a templomokat.
A közös munkálatokban részt vesz a szír katolikus, a szír ortodox és a káld katolikus egyház is, emellett többek között az Aid to the Chruch in Need (Segítség a szükséget szenvedő Egyháznak) pápai alapítvány, a magyar kormány és a Kolumbusz Lovagok is támogatnak. A kihívások ellenére újra él a remény a településen, csak eddig 2000 otthon vált ismét lakhatóvá és több mint 50.000 ember – vagyis az eredeti lakosság fele – visszatért.
A Közel-Keleten a várakozások mindig is igencsak szemben álltak a valósággal. Ezért sem meglepő, hogy az Iszlám Állam által 2014-ben feldúlt Qaraqosh városába visszatérő keresztényeknek súlyos paradoxonokkal kell szembenézniük, ha folytatni akarják életüket. A Crux.hu ezekből hármat emel ki.

Vegyes érzelmek a keresztényekben

A keresztények számára az egyik fő paradoxon, hogy nehéz eldönteniük, maradjanak-e a településen. Nagyon kötődnek szülőföldjükhöz, azonban érhető módon nagyobb biztonságra és jobb kilátásokra vágynak. Ez a fiatalokra különösen jellemző.

Ha a kormány segítene, rengeteg munkája lenne

Georges Jahola szír katolikus pap személyesen felügyeli Qaraqosh újjáépítését. Amíg 2017-ben ő nem látott neki a feladatnak, sem térképek, sem lakóhelyi nyilvántartások, sem az Iszlám Állam által okozott károkról készített felmérések nem segítették a munkát, így arról sem volt elképzelésük a helyieknek, mennyibe fog egyáltalán kerülni a rendbehozatal.
Ennél fogva a Ninivei-fennsík második fő paradoxona maga a rendbehozatal menete: Az emberek gyakran szóvá teszik, hogy a kormány nem törődik velük, de azt is nehéz átlátni, mennyi dolguk lenne, ha feladatukat – ha mást nem, a számlák fizetését – komolyan vennék.
Az atya az újjáépítési projekt központjában egyeztetés közben megtudta, hogy először több keresztény kritizálta őt, mivel nem voltak meggyőződve arról, hogy tényleg elég biztonságos a visszatérés, különösen a kurd függetlenségi népszavazás után, mely szintén konfliktus kirobbanásával fenyeget.
„Azt mondták, először a biztonság, aztán az újjáépítés” – idézte szavaikat Jahola.

„De azt válaszoltam nekik, ez fordítva igaz: amikor újraépítettük otthonunkat, biztonságban leszünk. Ha egyénként térsz vissza, gyenge vagy. Ha többen, egységben térünk vissza, erősek vagyunk.”

Jahola atya Faraj Issa Yaqoob nyugdíjazott mérnökkel közösen segítik a munkálatokat. Kettőjük munkájának hála, a visszatérni vágyóknak lehetőségük nyílik, hogy visszakapják otthonukat.
Jahola és Yaqoob is Qaraqosh-ban születtek, ott éltek egész életükben, és mindketten a leghatározottabban meg vannak győződve arról, hogy otthonuk örökké keresztény marad.
„Ez a hely a keresztényeké” – mondta egyszerűen Yaqoob. „Megpróbálják elvenni tőlünk, de nem fogjuk hagyni.”

Vajon megmarad?

Nyugati szemmel igen nehéz elképzelni, hogy az ember rengeteg időt, energiát és a lehetőségekhez képest sok pénzt szán arra, hogy otthonok ezreit – gyakorlatilag városnyi nagyságrendben – építse fel, a legkisebb garancia nélkül arra, hogy azok megmaradnak. Itt azonban ez a helyzet. Ugyanis erre a mérnökök sem tudnak igazán választ adni.

„Nem rajtunk múlik. Másoktól függ… Amerikától, Európától, Irántól és még sokan másoktól.”

Más szavakkal, a helyiek mélyen meg vannak győződve arról, hogy sorsuk nincs igazán a saját kezükben, nem rajtuk múlik, hogy beköszönt-e otthonukban a jólét és a béke, hanem olyan erőkön, melyeket nem tudnak irányítani. Ez a harmadik fő paradoxon: Hogy az emberek, akik újraépítik a jövőt, attól tartanak, hogy munkájuk ismét teljesen kárba veszik. Ők azonban így is teszik, amit jónak látnak, mert úgy gondolják, hogy amiért harcolnak, megéri a kockázatot.