Abban a közepes magyar falunyi lakót számláló pesti házban, ahol élek, harmincegynéhány éve sokféle közös program kapcsol össze néhány baráti családot. A legkülönfélébb hétköznapi akciók mellett az ünnepekre való készülésnek is vannak közös elemei. A programokat többnyire a már felnőtt gyerekek szervezik – idén a nagyobbik lányom vezetésével nálunk gyújtottuk meg az első adventi gyertyát. Másként, mint korábban.
Ágnes tanárnő levetített nekünk egy ötperces kisfilmet, amely egy szociálpszichológiai kísérlet során készült. Négyéves gyerekeknek kellett megküzdeniük egy komoly feladattal. Egyedül ültek a szobában, előttük az asztalon egy darab, kívánatos pillecukor. A kísérletvezető azt mondta nekik: ha öt perc múlva még ott találja a tányéron a cukrot, akkor kapnak még egyet. A rejtett kamerával készült felvételek embert próbáló küzdelemről tanúskodtak: láttuk, hogy legszívesebben mindegyik azonnal a szájába tömte volna a finom falatot. De ha sikerül megállniuk, akkor kapnak még egyet…! Legtöbben minden erejüket összeszedve küzdöttek – némelyeknek sikerült kitartaniuk, mások elgyengültek… És akadt egy kislány, aki rövid gondolkodás után szép nyugodtan megette a cukrot, majd fogta a tányért, és kiballagott a szobából.
Hát ezt a filmecskét néztük vasárnap este az adventi gyertyagyújtás bevezetéseként, majd együtt gondolkodtunk-beszélgettünk egy órán át, hogy miről is volt-van itt szó. Arról a második darab cukorról? Végtére is… – Az önfegyelem fontosságáról? Persze… – A mohóságról? – Hm … – De melyik gyerek volt a mohóbb? Aki szép nyugodtan megette az egy szem pillecukrot, vagy az, amelyik minden erejét összeszedve küzdött és szenvedett – azért, hogy öt perc múlva két cukrot gyűrhessen a szájába?
Öt perc nem sok idő – mondhatnánk, de szinte mindnyájunknak van tapasztalata arról, hogy olykor akár mintha olyan hosszú volna, mint az egész élet… A küzdő gyerekek érzés- és gondolatvilágát szinte maradéktalanul betöltötte az a második szem cukor. A vágyakozás, a várakozás – arra a második cukorra. A nem küszködő kislányét viszont nem.
Az a második cukor… Igen, néha sok-sok erőt és időt fordítunk (tékozlunk el?) olyan vágyakozásra, várakozásra (és olyan célokért való küzdelemre), amely igazából nem éri meg… Mire is vágyakozunk? Mi mindenre, ami fölösleges – sőt, elérhetetlen –, ami csak eltereli a figyelmünket arról, amire igazán érdemes volna vágyakoznunk… – Aztán Ágnes lányom javaslatára egy kis cédulára mindannyian felírtunk valamit: hogy miféle vágyakozásainktól és várakozásainktól szeretnénk szabaddá tenni magunkat ebben az adventben. Aztán a gyertya lángján egyenként meggyújtottuk kis cédulánkat, és bedobtuk a szoba közepére tett edénybe. Reménykedve néztük ezt a tüzet, remélve, hogy talán tényleg elég benne egy s más, ami gátolja bennünk, hogy arra várjunk és vágyakozzunk, amire valóban érdemes. Akire valóban érdemes…
Végül a Miatyánk után elénekeltük az egyik taizéi dalt, amelyben a soha ki nem alvó tűzről esik szó. Amelyről most megsejthettük: nemcsak világít és melegít, hanem sok mindentől meg is szabadíthat.
Kipke Tamás
A cikk a Keresztény Élet hetilap december 8-i lapszámában jelent meg.
- Bűn, ha nem tudom elfogadni az ökumenizmust?
- A magyar keresztény kultúra háza
- Szent Vincenzo Grossi (1845–1917)
- Bűn, ha reformátusként katolikus misére járok?
- Végső búcsú Kozma Imre atyától
- A pápa a visszaélésekről: Vigaszt és segítséget kell nyújtanunk
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút