Európa! Európa! – Legalább kétszáz éve már, és sokan mind a mai napig a sóvárgás, a csillapíthatatlan reménykedés hangján ejtették és ejtik ki ezt a nevet mifelénk. Mint a beteljesülés, a boldogság varázsigéjét. Gyakorlatiasabb észjárású, kevésbé kékszemű honfitársaink talán már réges-rég is inkább a boldogulásra és nem a boldogságra gondoltak, de abban bizonyára megegyeztünk volna: hogy ez a szó az ígéretes jövő szinonímája.
Nem hiszem, hogy okosabb lettem volna vagy volnék, mint honfitársaim többsége, de bennem már harmincvalahány évvel ezelőtt is kevesebb volt a lelkesedés. Én is örültem, hogy lebontották a szögesdrótokat, fölszámolták az aknazárat, örültem, hogy szabadon elutazhatok Rómába, Párizsba vagy Berlinnek akár a nyugati felébe is – ha telik rá. De a sültgalambra való várakozásban nem tudtam teljes szívvel osztozni a várakozókkal.
Jó sorsom úgy hozta, hogy 1992 őszén két hónapot tölthettem Svájcban. Nem telt volna rá – akkor sem, ahogyan most sem –, de húsz magyar újságíró egyikeként lehetőséget kaptam rá, hogy életközelből tanulmányozhassam az ottani sajtót és azt a szép, gazdag országot, ahol az utcán, a sörözőkben és a sajtóban is sok szó esett a kelet-európai országok EU-hoz való csatlakozásáról. A Basler Zeitung szerkesztőségében, ahol amolyan vendég újságíróként ezt az időt töltöttem, sok szó esett erről, a svájci kollégák egyik-másikát még az én véleményem is érdekelte. Hogyan látjuk mi, magyarok az Európai Uniót? Kérésükre végül írtam egy cikkecskét a témáról az újságba.
Ez volt a címe: Európa-mese.
A kontinens keleti részén, ahol élek, réges-régóta sok szó esik Európáról. Úgy emlegetik, mint a minden-szép és minden-jó megtestesítőjét. Mindenki erről beszél, de mi tagadás, kevesen tudják, valójában miről is van szó. Kevesen tudják, hogy tulajdonképpen egy gyönyörű leányról… (Egy szép lányért persze az én hazámban is sok mindenre képesek a vágyakozó férfiak…) A keveseknél még kevesebb műveltek azonban azt is tudják, hogy az az Európa, akiről vágyakozón annyit beszélünk, nem távoli tájak szülötte. A miénk volt, de elragadták tőlünk. Hazám bölcs férfiai egyre azon töprengenek, hogyan juthatnánk – ha mindnyájan nem is, de legalább ők – ismét a közelébe…
Egy idő után olyan híresztelések is lábra kaptak, hogy nem a vaksors ragadta el őt – hanem egy bika. Egyszerűen elrabolta. A korábbi beletörődés helyét egyre inkább a meglopottak felháborodása vette át honfitársaim szívében.
Itt sóvárgunk – távol Európától. És átkozzuk a bikát.
Valaki egyszer csendesen megkérdezte: biztos-e, hogy a rég elragadott leányt irigyeljük a földrész szerencsésebb felétől? Nem lehet, hogy nem is a szép leányt, hanem inkább a bikát irigyeljük? Merthogy azt a bikát se adták nekünk – legalább cserébe. Nem. Levágták, besózták, feldolgozták, hűtőházakba rakták. Máig a húsán és a zsírján élnek. Sokkal jobban, mint mi, akik még mindig a régen megfonnyadt szép leány után sóvárgunk – akire ők rá se hederítenek már régen. Jóllakottan…
Eddig volt, mese volt. Mese?
- Boldog Serafino Morazzone (1747–1822)
- Hogyan segíthetnék a gyermekeimnek, hogy visszatérjenek a hitükhöz?
- Steinbach József püspököt választotta lelkészi elnökének a Zsinat
- Hogyan beszélgethetnék őszintén a férjemmel?
- A mennyországban emlékezni fogunk azokra a szeretteinkre, akik nem kerülnek oda?
- Küldetésben a krisztusi üzenettel – Padányi Biró Márton
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")