Este holtfáradtan rogytam le a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Valami filmnek az első képsorai peregtek éppen: volt benne szerelem és halál, a gazok felelőtlenül űzték üzelmeiket, lejárt szavatosságú gyógyszereket adományoztak a szegény, szerencsétlen afrikaiaknak, miközben rajtuk próbálták ki még bizonytalan hatású új készítményeiket; a csinos és várandós doktornő le akarta leplezni őket, kockázatos küzdelmének kimenetele borítékolható volt… Láttunk gyönyörű nagy szemű, kilátástalan sorsú néger gyerekeket, tiszta arcú fehér embereket, és láttuk megfélemlített, megzsarolt, illetve megfontolt működtetőit annak a „világrendként” emlegetett tébolynak, amely a huszonegyedik század elejére mintha végérvényesen úrrá lett volna a Föld nevű bolygón.
Ennyi volt a film, amelyhez hasonlót hajlott koromra való tekintettel akkor is sokat láttam már, ha nem ülök is túl gyakran a tévé előtt. És ez egy fontos momentum. Mert ha a film végén ülve maradok, és megnézem még a reklámot, aztán a késő éjszakába nyúló idegborzoló thriller előtt esetleg következik még valami, az újabb reklámot és ajánlót követően… Mindez azzal a kockázattal jár, hogy a néző beleszokik az őt érő folyamatos hatások özönébe, amelyek rendre semlegesítik, kioltják egymást. Ha nem így volna, akkor az előbb vázlatosan ismertetett film akár forradalmat is okozhatna.
De nincs ok aggodalomra: korunk televíziója a műsorfolyamra épül, amelynek közönyös hömpölygésébe még a „világrend” természetét valamelyest megmutató filmek is beleférnek, hatásukat úgyis kioltja – maga a hömpölygés.
Sietve álltunk fel a film végén, mert szép és fontos a kultúra meg a kikapcsolódás, de legalább annyira a kötelességteljesítés is, ami ez esetben a néhány éve hozzánk került kutya esti sétáltatását jelenti. Ha csak lehet, a feleségemmel együtt visszük le, és közben jókat hallgatunk vagy beszélgetünk – ez is, az is alkalmat ad, hogy átgondoljuk, ami velünk és bennünk történt vagy éppen történik, a minap például ennek a filmnek kapcsán. Mire a parkig elértünk, olyan fennkölt magasságokig jutottunk – hogy szükségképpen el kell-e buknia a „világ rendje” ellen lázadó tisztességes embernek? –, mintha éppen egy klasszikus görög drámát láttunk volna az imént. Addig jutottunk a töprengésben, hogy ha igen, akkor talán azért, mert ez a „világrend” a bennünk lévő rosszra épül. A mindannyiunkban ott lappangó bírvágyra, gyávaságra, irigységre, önzésre: ezek hatására leszünk öntudatlan vagy tudatos mozgatói a rendszernek. Itt tartottunk: vagyis hogy az embernek nemcsak a mások gonoszsága ellen kell küzdenie, hanem a benne lévő ellen is, és ez a nehezebb.
Itt tartottunk, amikor észrevettük, hogy elkujtorgott a kutya. Kiabálni kezdtem utána, dühöngtem, pedig a szerencsétlen csak a dolgát végezte éppen. Lehet, hogy itt kezdődik a baj – mondta csendesen a feleségem. Szárnyaló gondolataimban kis híján megváltottam a világot, és közben megfeledkeztem arról, hogy másoknak is vannak szükségletei. Hogy mások is vannak. Lehet, hogy itt kezdődik a baj. Lehet, hogy itt bicsaklanak meg az embert ölők is: akár néhány dollárért, akár milliárdokért teszik is? – Ha egy órával később jövünk le, és megnézünk még egy filmet, talán nem jutok el eddig a gondolatig (sem). És a kutya? – Lám csak, most is magamra gondoltam először…
Kipke Tamás
A cikk a Keresztény Élet hetilap március 7-i lapszámában jelent meg.
- Emlékezés a száz éve elhunyt Békefi Remigre
- Kivel és miért harcol Mária harcosa? – Dominik Chmielewski
- Egy nagytakarítás is lehet imádság
- Mihez van jogom az egyházi életben?
- A rossz a jón élősködik, mert önállóan életképtelen
- Boldog Luigi Bordino (1922–1977)
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")