Írásolvasás

Mindennek megvan a maga ideje – tanítja a Prédikátor könyve. Így bizonyára az írásolvasásnak is. Ilyenkor más könyvekkel körülbástyázva ül az ember, olvassa a Könyvet, belepillantva emezekbe is, mintha szótárak volnának. Módszeresen, alaposan olvas ilyenkor, azzal a komoly szándékkal, hogy megértse az Isten szavát. Nem könnyű. Se a nyelvezet, se a mondanivaló.

Egyszer olvastam végig – ától cettig – az egyetemen, amikor 1977-ben (!) világirodalomból kötelező olvasmány volt. De az ilyesféle olvasás elsődleges célja sajnos mindig az, hogy a vizsgán az ember bizonyítani tudja, hogy valóban elolvasta a művet. Ezt firtatják elsősorban a vizsgáztató kérdései is. Zemplényi tanár úr tőlem például elsőként azt kérdezte, hol van félórás csönd a Bibliában… Negyvenöt év óta csodálkozom, miként jutott eszembe, hogy a Jelenések könyvében, és mintegy diadalmasan mondtam is rögtön: a hetedik pecsét feltörésekor… Előtt vagy után? – dörgött felém a következő kérdés… Némán, megsemmisülten néztem számonkérőmet, azt a szakállas arcot, azt az átható tekintetet, és megalázottan hallottam az ítélet szavait: nem elég alapos, nem elég alapos… – Valamit megelőlegezett nekem ott, akkor az a számonkérés…

A vékony kis Újszövetség mindig elfér az utazótáskában. És itt-ott akad még olyan szálloda, panzió, ahol az éjjeliszekrényen is várja egy példány az utast. A magányos éjszakák nem a tanulmányozás, hanem a lapozgatás ideje.

Egy-egy jókor megértett mondat: találkozás. Például a Jelenések könyvébe belelapozva egy idegen szoba éjszakai csöndjében. Az ember szeme fut az ismerős szövegen, aztán egyszer csak megakad egy mondatnál. „Az a kifogásom ellened, hogy elhagytad első szeretetedet.” Ez mintha nem csak az efezusi közösségnek szólna… Az olvasó nem tud szabadulni a nyomasztó érzéstől, hogy ez a mondat őt inti, személy szerint, itt, a huszonegyedik század második évtizedének elején, egy távoli, magányos éjszakán. A könyv fekszik az asztalon, olvasója pedig kutatni kezd önmagában: hol is, mikor is tért el attól a kezdeti szeretettől. Évek hullámzanak át az emlékezetén. Arcok – és mintha ők is ezt mondanák… Arcok – némelyik már csak az emlékezetben látható újra… Jóvátehetetlen mulasztások.

De a szöveg nemcsak számonkér, hanem útba is igazít. „Tarts bűnbánatot, és térj vissza korábbi magatartásodhoz…” – betűzgeti tovább a magányos olvasó a könyvet. Lassan fakulni kezd az éjszaka, oldódik a sötétség. Az álmatlanok rövid pihenőideje közeledik. Ül az asztalnál, arccal a virradatnak, ujjai közt, mielőtt becsukná, átpörgeti még a lapokat. És kihull belőle egy kis színes lapocska, rajta egyetlen mondat, Izajás prófétától. Úgy látszik, erre még rá kellett találnia. „Most hát ezt mondja az Úr, a Teremtőd: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítlak: az enyém vagy.”

Igen, mormogja az ember reménykedve, még ha közben be-bevillan emlékezetébe az a hajdani – és a majdani? – szakállas arc azzal az átható tekintettel, és hallja a kíméletlen de nem könyörtelen ítélet hangját: nem elég alapos, nem elég alapos…

Ami remélhetőleg azt is jelenti, hogy azért nem is elégtelen.

Kipke Tamás

• 
  Hogyan beszélgethetnék őszintén a férjemmel?
• 
  A mennyországban emlékezni fogunk azokra a szeretteinkre, akik nem kerülnek oda?
• 
  Küldetésben a krisztusi üzenettel – Padányi Biró Márton
• 
  Szent Maryam Sūltanah Danil Ghaţţas
• 
  Mi Isten terve a szenvedéssel, a betegségekkel?
• 
  Húsvét ajándéka

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút