Jókai Mór: Az országos összeveszés.

Ezt a verset akár ma is írhatták volna…

Hát csakugyan elátkozott
Nép vagyunk, az már igaz!
Két felűl az ellenségünk
Annyi, mint az útféli gaz,
De az mind nem elég nekünk:
Egymás között is kell vetekednünk.

Hogyha minden magyar ember,
Kicsiny és nagy, egy hős lenne,
Hős is, bölcs is, egyként jeles,
Mind erőre, mind szellemre,
S egyesülne minden magyar,
Még is csoda lenne a diadal.

Ha volna min osztozkodnunk,
Prédálnók ellenség kincsét,
Vagy ha volna res nullius
A mi mostan közös inség,
S ember ember ellen kelne
Harczra e miatt: – volna értelme.

De a kinek a háza ég,
Hajója zátonyon akadt,
Mért tépi a közös bajjal
Együtt küzködő társakat?
Segítségét kitől várja,
Ha saját felét maga rongálja?

A tegnapi jó barátok
Ma ellenként találkoznak,
Kik tegnap egymást becsülték,
Ma egymásra rágalmaznak,
Jár a szitok, költött gyanú,
Álhír, undok gúnydal, hamis tanú.

A becsületes jó népet,
Mely igazságért sovárog,
Forrás helyett a csap alá
Viszik a lélekkufárok:
Ráuszítják önfelére,
S a kocsmában foly a magyar vére!

S mintha égből hullna a pénz,
Úgy pazalják; nincs szük idő!
Mi vagyunk most a bankárok,
Fizethet a párttéritő.
S hiusága az apáknak
Koldúsbot lesz majd az unokáknak!

Dicső nemzet! Kiről közmondás volt,
Hogy a magyar vigad mindig sírva,
Ez a te mostani mulatásod
Nem könnybe, de vegyül szégyenpírba,
Sírva kiált hozzád a dal:
„Békülj ki legelébb önmagaddal!”