Félelem és öröm

Húsvét második vasárnapja
Jn 20, 19–31.

„A zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót.”

Mióta az ember megjelent a föld színterén, ezer és ezer veszély leselkedik reá. Nem csoda, ha hívatlan útitársként melléje szegődik a félelem. Jelenléte állandó éberségre és védekezésre kényszerít. Jóllehet mindent elkövetünk, hogy életünket különböző biztonsági intézkedésekkel övezzük, ajtót s ablakot gondosan bezárunk, de a fenyegető veszélyeket mégsem tudjuk elkerülni. Olykor erőszakosan tör be életünkbe, és megroppantja védekező erőinket. Így volt ez a múltban, így a jelenben és így lesz a jövőben.

A nagypénteki események után az apostolok, a tanítványok szívébe is beköltözött a félelem. Hogyne féltek volna, amikor a szóban és tettben oly hatalmas Mesterükkel kegyetlenül végeztek ellenségei. Minden jel arról tanúskodott, hogy Jézus nem tudta megmenteni magát, nem szállhatott le a keresztről, és a halálba torkollt élete. Vajon mi várhat apostolaira, akik nem rendelkeznek Jézus hatalmával? A megvert pásztornak szétszéled a nyája. Mi mást tehettek egyelőre, minthogy összebújtak, és egymásba kapaszkodva néztek szembe a félelemmel. Az ajtót gondosan bezárták, mert féltek Jézus ellenségeitől.

Korunk nemzedékének aligha lehet joga ahhoz, hogy elítélje az apostolok gyávaságát. A zsarnokság évtizedeiben, az erőszak szorításában megfogyatkoztak, hallgatásra kényszerültek a bátor emberek. Minden okunk megvan, hogy önmagunkat a félelem nemzedékének nevezzük. Bezárt ajtók mögött üldögéltünk, a félelem árnyéka hullott életünkre. Ez a félelem zárta be sok embertársunk esetében az istenhit előtt is szíve kapuját. Gondosan eltávolították otthonukból a feszületet, a szentképeket, nyakukból a keresztet mert jaj, mit szólnának hozzá a zsarnokság cinkosai? A félelem, mint valami fekete füstfelhő mindent elborított, és elsősorban belső világunkban végezte romboló munkáját. Kossuth Lajos mondotta: „A hosszú rabszolgaság nem szokott hősöket szülni.” Jézus azonban kíméletesen bánt apostolaival, és hamar kiszabadította őket a félelem rabságából.

Érdemes felfigyelnünk arra a körülményre, hogy az Úr mily tapintatosan bánik a félelemben vergődő apostolaival. Nem zörgeti meg az ajtót, az ablakot, hanem ezek megnyílása nélkül köztük terem. Alig ocsúdnak fel meglepetésükből, máris felhangzik ajkán a megnyugtató köszöntés: Békesség nektek! Ennek a kívánságnak az kölcsönöz hitelességet és félelmet oszlató erőt, hogy a feltámadt Jézus áll előttük. Ennek bizonyítására megmutatta nekik kezét és oldalát. Láthatják a begyógyult sebeket, mint személyazonosságának ékes bizonyítékát. Íme, beteljesült jövendölése: Harmadnapra föltámadok. Győzelmet arattam a halál felett, és ti valamennyien részesei vagytok győzelmemnek. Ezért ne a félelem, hanem a béke lakozzék szívetekben.

Ez a jelenet minket is arra figyelmeztet, hogy a Jézus követésére vállalkozó keresztény nem eshet a félelem rabságába. Hitünk életerejének bizonyítéka, ha nem hagyjuk legyőzni magunkat a félelemtől. Nem véletlen, hogy Jézus oly gyakran óvta tanítványait az aggódástól, az erőinket bénító félelemtől. Harminc százalékuk elmúlt bajok miatt aggódik, és szerez a régihez újabb kínt. Az egyik zenekarban előadás előtt a basszuskürtös Toscaninihez, a híres karmesterhez fordult és aggódva megjegyezte: nem tudom elérni az „eisz” hangot. Ne féljen – nyugtatta meg muzsikusát Toscanini –, az ön kottáján nem szerepel ilyen hang. Mindebből az a tanulság, hogy óvakodjunk a megalapozatlan félelmektől és aggodalmaktól.

Az apostolok lassan fölocsúdnak csodálkozásukból és a szívükből kivonuló félelem nyomában megjelenik az öröm. „Az Úr láttára öröm töltötte be a tanítványokat.” Jézus jelenléte végérvényesen kilakoltatja életünkből a félelmet, és öröklakást biztosít az öröm számára. A félelem azért költözött szívükbe, mert látták Mesterüket vérrel verejtékezni, a főtanács által halálra ítélni. Látták, amint megostorozták és tövessel koronázták. Látták keresztre feszítését és sírba tételét. Most azonban itt áll előttük győzelmesen, félelmet űzően és békét, örömet sugárzóan. Ez az öröm Jézus húsvéti ajándéka apostolai és mindenkor hívei számára. Aki hisz, aki a hit szemével látja az Urat, az nem szomorkodhat, nem eshet a félelem rabságába. Ez az örömhír azt jelenti, hogy egy halálon győzedelmeskedő Istenembernek vagyunk követői. Örülnünk kell, hogy hozzá tartozunk és szent ígérete szerint társörökösei vagyunk húsvéti győzelmének. Mélységesen átérezték ezt a szentek, és ezért volt életük alapszíne az örvendezés. Nekünk is fel kell vetnünk önmagunknak a kérdést: Tudok-e örvendezni Jézus látásának? A minket környező világ, a szerető emberek is sok-sok örömmel ajándékozhatnak meg bennünket, és ezek elfogadása boldogítóan gazdagítja életünket. Ám, a keresztény ember öröméhségét csak Jézus tudja kielégíteni.

Örülnünk kell, hogy az Ige testté lett és köztünk lakik. Örülnünk kell, hogy Egyháza által ma is osztogatja az isteni élet kegyelmeit. Örülnünk kell, hogy ma is hallhatjuk örökségül hagyott szeretettestamentumát. Örülnünk kell, hogy azok közé tartozunk, akik nem hulltunk a félelem és a kételyek szakadékába, saját sebeink, Egyházunk sebei által kiérdemeljük „nagy jutalmunkat a mennyben”. Ezt köszönjük meg a szentmise könyörgésével: „Vedd kegyelmesen, ő Uram örvendező Egyházad áldozatát, és aki oly nagy okot adtál az örömre, nyújtsd nekünk az örökkévaló boldogság gyümölcsét!”

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből.

Fotó: Unsplash