Foglalkozva Kis Szent Teréz életével, nem értem, hogyan létezik az, hogy élete vége felé testileg is, lelkileg is nagyon szenved. Ugyanakkor naplójában a legszebb lapokat írja, sőt vidám és jókedvű. Hogyan lehetett benne ez a kettősség?
Magam is szeretem és tisztelem őt! Félek, hogy nem tudok Terézkéhez méltó választ adni. De megpróbálom. Valóban sokat szenvedett, ráadásul a szinte betegesen érzékeny lelkek közé tartozott. 14 éves koráig szinte mindenért sírt. Amikor 1887 karácsonyán édesapja szándékosan nem adott neki ajándékot, az üres cipőktől nevetve jött vissza apja ölébe. Ez volt első győzelme érzékenységén, ekkor tanulta meg Terézke, hogy a győzelem – kegyelem, Isten ajándéka.
24 évesen, 1897. szeptember 30-án este fél 8-kor halt meg, arca ekkor világos lett és fényes, eltűnt a korábbi szürke szín. Halála előtt szeme kinyílt, és felfelé nézett ragyogva, csodálkozva, boldogságtól eltelve. Ez körülbelül annyi ideig tartott, mint egy Hiszekegy elmondása. Majd becsukódott a szeme, és egy kis sóhajtással ajkán meghalt. Tüdőbajos volt, de titkolta betegségét. 1896 nagypéntek éjjelén köpött először vért. Olyan volt az számára, mint egy édes, távoli susogás, szíve az örömtől szinte meg akart szakadni. De csak 1897. július 6-án került ágyba. Rengeteget szenvedett, de nem vették rajta észre. A többiekkel együtt imádkozott napi nyolc órát, végezte munkáját, és ő volt a nővérek szórakoztatója.
Szenvedését eltakarta mosolya fátylával. Orvosa ilyen formában még nem látta ezt a betegséget. Félelmetes szenvedéséhez járult a tökéletes lelki szárazság. Erről így írt: Jézussal nincs semmi kapcsolatom. De Ő sem szól semmit. A Jóisten az ateisták asztalához ültette, hogy megtudja, hogy azok mit szenvednek. Sokat emlegetett kis útja abban állt, hogy magát az életet tette vezekléssé. Sokat dolgozott, olykor halálos fáradtan, miközben nővértársai sok kellemetlenséget okoztak neki. Éjszakákon át nem tudott aludni, csak remegett. Ezt a halálig tartó életformát önként vállalta.
Mosolygós, éneklő lélek volt. Ha éppen hiányzott, társai mondogatták: ma nem lesz nevetés! „Megszoktam, hogy ha fájdalmam van, egy mosollyal felelek rá. Kezdetben nem sikerült, ma már megy” – írta akkoriban.
Mindez nem képmutatás, hanem hivatás. Megtanult betegen is viccelődni, jó társalgó lett, és jól értett mások utánzásához. Amikor a novíciák mesternője lett, volt egy sírós növendéke. Tudta, hogyan segítsen rajta. A leánynak ketté kellett hasítania egy diót, kiszedni a belét, így lett két kis tartálya. Amikor sírt, ezeket tartotta a szeme alá. Az összegyűjtött könnyeket be kellett mutatnia Teréznek. Így aztán sírás helyett nevetés lett a vége.
Lelke teljes sötétségének idején a következő gondolat tette őt helyre: Ha egyszer láttam a napot, már nem fontos, hogy újra lássam, már tudom, hogy van, csak most én nem látom, mert éjjel van, vagy felhők takarják el a szemem elől.