Korfestő regény Szent Erzsébetről – Beszélgetés Zsuffa Tünde íróval

Jókora meglepetést szerzett olvasóinak az igen kedvelt magyar regényíró, Zsuffa Tünde, közelmúltunk és jelenkorunk megrázó fejezeteinek feldolgozása után és még elvarratlan történeteinek várt folytatása helyett ugyanis most nem kevesebbet, mint nyolcszáz évet lépett vissza az időben. A középkor egy szakaszát villantja fel előttünk új, korfestő regényében. Lezsák Sándor szavaival élve, Zsuffa Tünde a gonosz jelenéseit a poklok mélyéről úgy hozta felszínre, hogy az írói mesterség talentumaival mennybéli üzeneteket is megidézett.

– Ha visszatekint a korábbi könyveire, miben kínál most mást az olvasóknak, azon kívül, hogy másik korba kalauzolja őket?

– Sokáig kerestem önmagamat, a saját hangomat, stílusomat. Gyermekkori álmomat váltottam valóra azzal, hogy író lettem, de kezdetben elég bátortalan voltam. Nem mindig mertem úgy fogalmazni, ahogy akartam, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy amit leírok, azt majd mások olvassák, mások belelátnak a gondolataimba, az érzelmi világomba. Aztán az évek során rájöttem: ha jó író akarok lenni, mindent adnom kell. Kendőzetlenül, megfelelési kényszer nélkül. A nyíltság érzékennyé, sebezhetővé és magányossá is tett – hiszen minél több időt töltesz a képzeleted világában és zárod magadra a secret garden kapuit, annál nehezebb a valóságba visszatérni. A mostani történettel nagyon messzire utaztam, Szent Erzsébettel nehezen találtunk egymásra. Aztán, amikor a magyar királylány ott állt előttem és beszélt hozzám, nagyon mély érzéseket hozott fel belőlem. Agócs Sándor, aki a könyveimet gondozza, rá is érzett erre. A Mester, ahogy én nevezem, érzékeny költő és szerkesztő; sajnos hasonlítunk egymásra, ezért gyakran összeszólalkozunk. Minden egyes regényem lektorálásakor, tördelésekor összevesztünk, nehezen vettem a tanácsait. Időbe telt, mire rájöttem, hogy nem kioktat, hanem oktat. Rá akart vezetni arra, aki én vagyok, minden manír és habosítás nélkül. Ki nem állhatja, ha valaki megjátssza magát és érdemtelenül akar érdemeket szerezni. Egyszóval: a legjobbat akarta kipréselni belőlem. A mostani könyv hozott valami újat: semmi szóváltás nem volt közöttünk, viszont kaptam tőle egy rövid e-mailt: „Nagyon büszke vagyok rád! Megírtad eddigi legjobb könyvedet.” Elsírtam magam. Agócs azt az érzékenységet érezte meg a történetben, amit én éreztem, amikor írtam. Szent Erzsébet kinyitotta a szívemet.

– Az Ég tartja a Földet – ezt a címet adta az újabb regényének. Mire utal ezzel, a feje tetejére állt a világ?

– Tény, hogy a világ most is a feje tetején áll, mint már annyiszor a történelemben, de nem azért adtam ezt a címet. Szent Erzsébet és bátyja, IV. Béla megtapasztalása volt ez az élmény gyermekkorukban. A kislány már akkor látta, hogy bár az ég van fönt, a föld pedig lent, de valójában nem léteznénk, ha nem ölelne át bennünket egy vigyázó kar fentről. Nem mi vagyunk a világmindenség urai és nem a mi szemszögünkből kell a körülöttünk lévő világot nézni. Sok párhuzamot látok egyébként Erzsébet kora és a mai életünk között. Most sem ártana sok ember figyelmét felhívni arra, hogy térzavarban élnek, ők a földiek és nem az égiek, tehát nem mindenhatók. Legyenek emberek és emberségesek! Tekintetüket emeljék az égre és imádkozzanak, kevesebb hatalomvágy, gőg, lenézés lenne bennük. Észrevennék akkor a bajbajutottakat, a rászorulókat és lehajolnának hozzájuk, éppen, ahogy Erzsébet.

– Több, meglehetősen kényes témát is érint a regénye. Többségünkben él egy kép elsősorban a Bánk bán nyomán II. András feleségéről, a fényűzést, rokonságának jól jövedelmező posztokat kijáró Getrúd királynéról. Ahogy Lezsák Sándor is megemlíti az előszavában, más szemszögből is megmutatja az ő személyiségét. Mítoszrombolásra készül?

– Az érem másik oldalának a bemutatása nem feltétlenül mítoszrombolás. A XX. században mennyi olyan eseményről tudunk, ami nem úgy szerepelt a történelemkönyvben, ahogy történt. Felnőtt egy nemzedék, aki előtt eltitkolták az igazságot, pedig még éltek a szemtanúk, de ők nem mertek beszélni. Még belegondolni is rossz, mennyi történelmi személyiség karakterét gyilkolták le a hatalmasok, mert az érdekük úgy kívánta és az ő szájuk íze szerint íródtak a „tanmesék”. Katona József véleményem szerint csúnyán elbánt Gertrúddal, csak mert a XIX. században is keresni kellett egy elnyomó gonoszt, aki áthallásosan a Habsburg-ház uralmát jelképezi. A magyar királynét rehabilitálni szerettem volna, olyannak bemutatni, amilyennek én látom: okos nő volt, tehát veszélyes, mert átlátott a szitán, tudta, kik a hízelgők, a haszonlesők a férje körül, kik azok, akik azonnal hátba támadnák az uralkodót, ha nem kapnának vagyont, birtokot, hatalmat. Gertrúd éleslátása az életébe került. Álságos azt állítani, hogy a magyar főurak csak azért ölték meg hidegvérrel, brutális kegyetlenséggel gyermekei szeme láttára, mert az idegen rokonokkal sanyargatta a népet és elmulatta az ország vagyonát. A magyar főurak közül sokan képmutatók voltak, hiszen ugyanígy éltek, ugyanúgy csak a saját maguk vagyona növelése volt a fontos. Nekik volt útjukban a királyné, ezt sem ártana kimondani, főleg a mai világunkban, ahol olyan könnyű ítélkezni, ítéletet kimondatni, embereket felcímkézni.

– Tudjuk önről, hogy teológiát tanult, de a diplomácia világát is megjárta. Ez nehezíti vagy éppen ellenkezőleg, megkönnyítette azt, hogy megjelenítse Szent Erzsébet alakját és a XIII. században meglévő hatalmi viszonyokat?

– Mindenképpen megkönnyítette, mert az ember minél többet lát és tapasztal, minél több kaput kinyit és bemegy rajta, annál tágabb a világlátása. Mint már mondtam, Erzsébet kora a mi korunk is lehetne akár. De nézzünk példákat: adva van egy sarokba szorított magyar király. Fejére nőttek a főurak, nem tud velük mit kezdeni. Láttunk már ilyet? Persze, hogy igen! És olyat is láttunk már ugye, hogy amíg valakinek rangja, hatalma, vagyona van, sok-sok baráttal van körbevéve, majd amikor már se rang, se hatalom, se vagyon, akkor hirtelen magára marad és megtagadják. Erzsébet, amíg a türingiai gróf felesége és enni ad a koldusoknak, kórházat és szeretetotthont biztosít a betegeknek és a rászorulóknak, szent asszonynak emlegetik, dicsőítik. Amikor azonban özvegy lesz és utcára teszik a gyerekeivel, nem fogadja be senki, és még az is sárba löki, akinek évekig enni adott. Ez nem írói túlzás, ez az akkori és a mai valóság is. A hatalom a középkorban sem volt más mint, most. Ugyanúgy megrészegítette az embert, eltorzította a személyiséget és olykor kegyetlenné tette. Hányszor megrökönyödtem ezen, ha ilyennel találkoztam! Milyen csalódott voltam, amikor ezzel testközelből szembesültem!

– Szent Erzsébetről az adakozás, az önfeláldozás és buzgó hitélet is eszünkbe juthat. Milyen a regényében megjelenő főhős, élethű lenyomata II. András lányának vagy átszövi az írói fantázia az alakját?

– Erzsébet személyisége nem kívánt fantáziát, olyannak ábrázoltam őt, amilyen volt: egy modern, szent nő. Sorolhatnám az érdemeit, de egy mondattal kifejezhetem, amit üzen nekünk a múltból: nem kell semmi mást tennünk, csak szeretni.

– Az írók munkájában kevés a véletlenszerűség. Miért Szent Erzsébet az új regénye főhőse és miért nem Szent Margit vagy Kinga?

– Nem lehet véletlenül élni, megszületni és meghalni. Sem szeretni, találkozni és bármit tenni. Aki az Isten tenyerében fekszik, az nem ismeri azt a szót, hogy véletlen. Erzsébetről azért írtam, mert folyamatosan kaptam az égi jeleket, amit az adott pillanatban nem vettem észre, csak utólag. Említek néhány példát: a Szent Erzsébet jubileumi évben kezdett helyreállni hányattatott életem, új lehetőségek nyíltak számomra, akkor kerültem a bécsi magyar nagykövetségre dolgozni, ahol beszédeket is írtam. Az első beszéd éppen Erzsébet napján született meg, amikor a nuncius egy díszvacsorára érkezett hozzánk. Aztán az idős hajléktalant, akinek minden reggel vittünk enni az akkor még óvodás fiammal, annak a kolostornak az oldalfalánál ismertük meg, ahol a szent relikviáját őrzik. De történt olyan is, hogy két különböző felkérést is kaptam, hogy írjak forgatókönyvet Szent Erzsébetről. És a legfontosabb: az életem egyik legnagyobb támasza, a húgom, a magyar királylány után kapta a nevét. Bözsi annak a kisvárosnak a polgármestere, ahol felnőttünk. Óriási szíve van és szociális érzékenysége az elesettek, a rászorulók és a nélkülözők iránt. A regény születésével került azonban az utolsó mozaikkocka a helyére. Amikor összeállt a kép, hirtelen minden leesett. Láttam, amit mindig is látnom kellett volna: a Gondviselés mutatta meg nekem magát.

*

Sándor Gabriella
Fotó: Ambrus Marcsi