Tényleg szeretetet sugároz az univerzum?

Jótékony sugárzások, pozitív energiák – gyakran halljuk, olykor keresztényektől is. De hát baj, ha az ember pozitívan áll az élethez, és hiszi, hogy vannak kozmikus erők, amelyek a boldogság felé segítik?

Szigorúan racionális szempontból nézve a világegyetem élettelen bolygókból, szilárd anyagból és gázokból áll, amelyek nem képesek szeretni, semmiféle értelemben. Ha valaki azzal állna a pszichiáter elé, hogy a Szaturnusz és a Merkur szeretetüzeneteket küldtek neki és nyereségessé tették a vállalkozását, alighanem recepttel küldenék haza, és jó okkal.

Ma mégis sokan kozmikus erőknek tulajdonítják, ha sorsuk kedvezően alakul. Mi van emögött?

A lelkünkbe vésődött ősi tudás, hogy gondunkat viseli valaki, aki hatalmasabb nálunk. Ám az ateizmus és a New Age oly sikeresen eltávolította Istent a képből, hogy a legtöbb ember számára nem maradt más, mint a pozitív kozmikus energiák tudományosan értelmezhetetlen fogalma.

A szeretetet sugárzó világmindenség gondolata ártatlannak tűnik, de tévútra visz.

A következő logikus lépés ugyanis az, hogy az ember bolygók, kövek, kristályok vagy természeti képződmények – hegyek, vizek, földrajzi helyek – bűvös kisugárzásában kezd hinni. Vagyis úgy véli, ezek a tárgyak önmagukban, önmaguktól titokzatos erővel bírnak, amit sugárzások vagy rezgések útján közölnek. Panteisztikusabb változatban: minden anyagot „isteni” energia itat át, és ha ezt az energiát különféle technikák segítségével a saját céljaink szolgálatába tudjuk állítani, kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását. Lényegét tekintve egyik felfogás sem más, mint a pogány kultúrák sokistenhite, amely szinte minden anyagi létezőhöz hozzárendeli egy istenség hatalmát.

Végső soron két lehetőségünk van: vagy hisszük, hogy létezik egy végtelenül hatalmas és intelligens Személy: Isten, aki ismer és személyesen szeret minket – vagy nem hisszük.

Kortársaink közül azért fordulnak oly sokan a személytelen energiaistenségek felé, mert nem tapasztalták meg az igazi, személyes, gyengéd apai szeretetet, és nem tudnak bízni másokban.

Ráadásul a Biblia Istene szigorral szeret. Törvényeket szabott, erkölcsi magatartásunk következményekkel jár. A mai ember viszont olyan istent akar, aki nem szidja meg, bármit tesz is. A saját célok szolgálatába állítható energiaisten vonzóbbnak tűnik.

S itt bukik meg a szeretetet sugárzó világmindenség elmélete.

Jézus Krisztus, az emberré lett személyes Isten végtelenül irgalmas: helyettünk bűnhődött mindazért, amit az isteni törvények megszegésével elkövettünk.

A világegyetem törvényei viszont könyörtelenek.

Nem dacolhatunk a gravitációval, nem károsíthatjuk az egészségünket, nem szennyezhetjük a környezetet büntetlenül. Az univerzum kíméletlenül szigorú. Nincs második esély, nincs kegyelem. Mint mondani szokták: Isten mindig megbocsát, az ember néha, a természet soha.

Gondoljunk erre, amikor legközelebb pozitív kozmikus erőkről beszél valaki! És figyeljük, milyen végtelenül gyengéd, személyes szeretettel alakítja sorsunkat a gondviselő Isten nap mint nap, évről évre!

„…Tudjuk, hogy bálvány nincs a világon, Isten meg csak egy van. Igaz, beszélnek istenekről, az égen és földön, mivel sok istenük és uruk van, nekünk mégis egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s akiért mi is vagyunk, egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk.” (1 Kor 8,4-6)

rKatt.hu  (A. Ricciardi nyomán)

Forrás: Christinae.wordpress.com