Kezdőlap Hírek Megmaradni a szeretetben

Megmaradni a szeretetben

Megmaradni a szeretetben
Húsvét 6. vasárnap
Jn 15, 9–17.
„Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben.”

Vajon van-e szebb kívánság, mint a szeretetben való megmaradás óhaja? A házasságra lépő jegyesek abban a reményben fogják meg egymás kezét, hogy kölcsönös szeretetük fényét nem homályosítja el az alkonyatba hulló idő. Minden emberben elemi erővel dolgozik a megmaradás vágya. Gyermekeinkkel, műveinkkel, kezünk és szellemünk roppant erőfeszítésével harcolunk az elmúlás ellen. Valahányszor megérint selymes szárnyával a szeretet, két kézzel ragadjuk meg, szorítjuk szívünkhöz, hogy jaj, el ne röppenjen, maradjon meg szívünk puha fészkében. Nem véletlen tehát, hogy Jézus is ezt kérte apostolaitól: Maradjatok meg szeretetemben!

Mindenki tudja, hogy a szeretet életünk egyensúlyának nélkülözhetetlen feltétele és ugyanakkor legnemesebb örömeink forrása. Olyan kincs ez, amelynek rövidebb-hosszabb birtoklása érdemessé teszi életünket. Egy kanál a szeretet mézéből feledteti annak a szenvedésnek keserűségét, amelyet oly bőkezűen önt szívünk serlegébe az élet. Ha a szeretet minden igaz öröm és boldogság forrása, akkor méltán állíthatjuk, hogy ennek hiánya a legtöbb szenvedés okozója. Vajon kárpótolhatjuk bármivel azt a gyermeket, akit eldobtak szülei és árvaságra kárhoztattak? Méltán jegyzi meg Prohászka püspök: „Megérzik az ember egész életén, ha szüleitől szeretetet nem kapott; olyan mint a virág, mely árnyékban bontakozott; meglátszik rajta, hogy nem volt napsugara. Vagy akibe a szülő nem simogatta s nem csókolta bele a tudatot, hogy ő az édesanya és édesapa szemefénye, az sohasem érzi meg, hogy ő maga s élete valakinek becses s hogy azt mint kincset kell néznie és kezelnie.” (Ö. M. 9, 275).

Jézus szeretetében megmaradni annyi, mint teljesíteni azt a parancsát, hogy hozzá hasonlóan szeressük az embereket. Nyilvánvaló, hogy ennek melegét elsősorban környezetünkben, családunkban kell kisugároznunk. Nem az emberiséget kell szeretnünk, hanem a konkrét embert, akinek boldogságát ránk bízta az Isten. Milyen boldog az a feleség, akiről így vagy ehhez hasonlóan nyilatkozik a férje: „Nem a szeretett, hanem az egyetlen és örök nő volt számomra. Azzá lett, ami a firenzei költőnek Beatrice, a velenceieknek a makulátlan Laurája volt. A nagy gondolatok anyja, a megváltó elhatározások titkos oka, a jövő támasza, az a fény, mely úgy ragyog a homályban, mint liliom a sötét lombok között” (Balzac: A völgy lilioma). Boldog az a férj is, akiről hitvese így nyilatkozik: „Nem érdekes, hogy hol született, merre van hazája. Nem számít, milyen a haja, arca ruhája. Csak az a fontos, hogy számomra ő az igazi. Aki ott élt már régóta a lelkem mélyén és most itt áll előttem. Átölellek, mint régi ismerőst, mint lelkemnek felét…”

Nyilvánvaló azonban, hogy a keresztény szeretet nem korlátozódhat családi környezetünkre. Jézus arra szólítja fel minden követőjét, hogy maradandó gyümölcsöt teremjenek. Vajon mit jelent ez? A jótettek gyakorlását, baráti jobbunk kinyújtását minden utunkba kerülő, reánk szoruló embertársunk felé. Álljon itt egy japán leány, Yoneko esete. Fiatalon elveszítette édesanyját, ami számára a legtöbbet jelentett az életben. Hiába próbálta különféle élvezetekkel kárpótolni magát, nem sikerült. Elkeseredésében a vonat alá vetette magát. A gyors orvosi beavatkozás megmentette az életét. Lábát és fél karját azonban elvesztette. Elképzelhető, milyen lelkiállapotba került. Gyűjteni kezdte az altató tablettákat azzal a szándékkal, hogy véget vet életének. Ekkor egy amerikai pap és egy japán keresztény asszony felkereste betegágyán. Nem érdekelnek a vallásos mesék, hangzott Yoneko elutasító válasza. A látogatók azonban nem tágítottak betegágya mellől, és mindent megtettek, hogy visszaadják életkedvét. Az egyik nap ajándékba hoztak egy magnószalagot, rajta húsvéti prédikáció. Ez vezette Jézushoz, és ez a találkozás megváltoztatta életét. Boldogan olvasta Pál apostol intelmét: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény” (2 Kor, 6, 17.). Yoneko később házasságot kötött és az evangelizációnak szentelte életét… Megmentette a maradandó gyümölcs: a szeretet.

Földi életünkben kétségkívül ez a legnagyobb siker: megmaradni a szeretetben. Minden csalódás, szenvedés ellenére. Igaz, hogy az emberi szeretet itt a földön a mulandóság járma alatt nyög. A halott szívekből nem indul felénk a szeretet hulláma. Igazában csak Jézus szeretetében lehet megmaradnunk. Ez a gondolat ihlette a költőt, akikor felveti a kérdést:

Mi vár itt én reám?
Bölcső-csónakon jöttem, koporsó-csónak vár rám.
Eszmék emlőin nőttem, ereimbe csempészték az elmúlást.
Tavaszok voltak pajtásaim, viharokkal cimboráltam.
Nem akarok elmúlni a cimboráimmal.
Kapaszkodnám a fecskék szárnyába,
de a fecskék tovatünnek.
Megnyergelném fiúk nyihogó tombolását,
de a fiúk tovatünnek.
Lányok bombázó bájain tutajoznék,
de a lányok tovatünnek.
Mi vár itt én reám?

Arany-hidat verek hitből, reményből, szeretetből.
Az elmúlás erecskéi, csermelyei, folyói felett,
tavaszok, eszmék, filozófiák felett,
emberek, Nap, Hold, csillagrendszerek felett,
az elmúlás tengere felett,
arany-hidat verek Ahhoz,
aki nem jött és nem megy,
aki nem volt és nem lesz,
aki Van!

(Mécs László: Verni kezdem az arany-hidat)

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).