Számolni kell azzal, hogy egyre nő a társadalomban az öregek száma. 1900 körül az átlagos életkor csak 40 év volt, ma pedig a szakemberek szerint 70 év (2004-es adat – a szerk.). Tehát az öregemberek gondja mind saját magukra, mind a társadalomra egyre jobban ránehezül.
A nagycsaládban még három generáció élt együtt. Ez mára megszűnt. Az idős emberek gondozását az államra, szeretetintézményekre próbálják áthárítani. Ez számos oknál fogva majdnem megoldhatatlan. Az öregember számára is teher a kiszolgáltatottság, az új környezet, a betegség, a magány és az ezernyi más baj, ami ezzel a korral jár; szinte elviselhetetlen. Rossz hallani, hogy a gondok megoldását sokan az eutanáziában, a kegyes halálban látják, a társadalom is, meg az öregek is.
Az utóbbi évek kutatásai azt mutatják, hogy az idős emberek legtöbbje korántsem elgyengült vagy tehetetlen; kiváló képességekkel és elhivatottsággal rendelkeznek. A megértés, az okfejtés, az ítéletalkotás képessége tovább fejlődik, ahogyan az élettapasztalat tárháza mind gazdagabb lesz. A tragédia azáltal következhet be, ha megvonjuk tőlük a további fejlődés, összegzés lehetőségét. A társadalom nagy veszteséget okoz önmagának, ha az öregeket leírja.
Az állam, és általában az életerős réteg fokmérője, vizsgája; hogy bánik az öregekkel, akik kiszolgáltatottak, tehetetlenek. Jaj azoknak, akik visszaélnek a felettük gyakorolt hatalommal. Már a régi rómaiak is tudták, hogy tisztelni kell az ősz hajat.
Sok öreg szeretne már meghalni, a további földi életet, a sok kellemetlenséget értelmetlennek tartja. Pedig ez a legértékesebb idő, ilyenkor érik meg igazán az ember. Már felülről néz mindent. A hamis értéken tud nevetni. Elszakad a földtől, égi vágyak töltik be a lelkét. Az ezzel járó szenvedés pedig nagyszerű alkalom arra, hogy bűneit levezekelje, megtisztuljon, mint arany a tűzben.