Nem tudok megszabadulni bűneimtől, szenvedélyeimtől, a káromkodástól a részegségig. Annyiszor elhatároztam már, de minden hiába! Mit tegyek?
Van, aki saját akaraterejében bízik, öntelt, magabiztos. Hangoztatja, hogy bármikor felhagyna az ivással és a többi káros szenvedéllyel. Az ilyen ember elkeseredve tapasztalja, hogy ez a nagy, erős „én”-je bizony semmit sem ér, marad a régi, megromlott ember.
Furcsa, de közéjük tartoznak az úgynevezett „megtértek” is. Azt hiszik magukról, a Szentlélek pár nap alatt, valóságos lelki varázslat nyomán, oly erővel töltötte el őket, hogy bebiztosították magukat minden bukás ellen. Ez a szemlélet ellenkezik a Szentírással. Szent Pál így óv bennünket: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék! (vö. 1Kor 10,12). Sőt, minél magasabbról zuhan valaki, annál nagyobb, félelmetesebb a pusztulása!
Mások feladják a harcot. Aki mindig elbukik, szégyelli magát Isten, ember, sőt, saját maga előtt is. Fekve marad, mint a katona, aki menekülhetett volna a Don-kanyarból a szörnyű hidegben, sárban, de feladta, nem kelt fel többé, míg társai, akikben megmaradt az élni akarás, megmenekültek. Az olyan ember, aki hangoztatja, hogy őt ilyenek nevelték, ilyen környezetben nőtt fel, ilyen a természete, annak vége. Mindig mélyebbre zuhan, szánalmas tragédia egész élete, ha csak fel nem emeli összetört lelkét Istenhez.
De van megtérés a legrémesebb mélységek mélységéből is. Ez a menekülés, megszabadulás, amely után a kedves levélíró vágyakozik, azzal kezdődik, hogy eltölti szívünket az alázat: egy senki, hálátlan ember vagyok. Nagy Szent Vazulnál ezt szebben leírni nem lehet: „Jótetteink közelebb visznek Istenhez, de ugyanígy töredelmes szívünk is. Tehát aki lélekben alázatos, kiveti szívéből a természetes ember hiúságát, büszkeségét. Ez nem nehéz, hisz a bűn minden földi dolog között a legjobban megalázza az embert. Ezek a lélekben alázatosak lesznek elsők a mennyországban.”
Ehhez az alázatos lelkülethez tartozik bánatimánk is. Nem azt mondjuk, hogy többé nem vétkezem, mert ez lehetetlen, hiszen mindenki visszaeső bűnös. Az igazi bűnbánati ima így szól: „Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem és a bűnt kerülöm”.
Bizony, mindannyian sok sebtől borítva, kegyetlen harcok után lépjük át az örök boldogság küszöbét. Csak ezek nem gennyes, elüszkösödött sebek, hanem szépen begyógyultak – Jézus áldott vérével, a mi bánatkönnyeinkkel és gyóntató atyánk papi hatalmával: „Feloldozlak bűneidtől!”. Ezek odaát nem szégyenünkre szolgálnak, hanem az Úr Jézus szeretetét sugározzák. Milyen irgalmas mindegyikünkhöz Ő, aki a kereszten meghalt értünk!
Nos, ez az út, a javulásnak, az életszentségnek az útja óriási kitartást, türelmet igényel. A megtérés nem egy pillanat műve, hanem szakadatlan folyamat, szinte kegyetlen kapaszkodás az életszentség felé. Látszólag reménytelen vállalkozás. Az apostolok is felsóhajtottak: Uram, akkor ki üdvözülhet? Mit mondott az Úr? Embernél ez lehetetlen, de Isten segítségével, a kegyelem erejével minden lehetséges. Nagy a tét: élet vagy halál. Boldogság vagy örök kínlódás, állandó, szégyenteljes vereség vagy győzelmes bevonulás: a jó harcot megharcoltam, vár rám a babérkoszorú…
Kedves ismeretlen! Ne adjuk fel, hanem menjünk ily módon felfelé!