„Minden odaadással meghallgatott szentmise csodálatos hatással van a lelkünkre, olyan lelki és anyagi kegyelmeket ad, amelyeket magunktól nem ismernénk. Hozz áldozatot, és vegyél részt a szentmisén! A világ a Nap nélkül meg tudna lenni, de nem lehet meg szentmise nélkül.” – tanította a stigmatizált olasz kapucinus szerzetes, akit ma egyszerűen Pio atyaként ismer a világ. A szívekben olvasó karizmatikus gyóntató mélyen átélte a szentmiseáldozat értékét és másokat is arra buzdított, hogy helyezzék napjaik, egész életük középpontjába az Eucharisztiát valamint a gyakori, méltó szentáldozást.
Francesco Forgione 1887. május 25-én született egy dél-olaszországi kisvárosban, Pietrelcinában. Szegény, de mélyen vallásos parasztszülők gyermeke volt. Szülőföldje egyszerű, a kemény életkörülmények között megedzett lakóitól örökölte aszkézisre hajló, önmagával és másokkal szemben is szigorú, gyakran kemény, de egyenes, őszinte természetét. Korán megérett benne a vágy, hogy életét egészen Istennek szentelje. 1903 januárjában kezdte el a noviciátust és vette fel a Pio rendi nevet. Egy év múlva letette első, 1907-ben pedig örökfogadalmait. Miután elvégezte teológiai tanulmányait, 1910-ben pappá szentelték.
Pio atya élete mélyen összefonódott a szenvedés nagy megváltó misztériumával. Egész életében gyenge fizikumú ember volt. Nem sokkal pappá szentelése után különleges betegség támadta meg, emiatt hat évre haza kellett költöznie családjához. Különböző betegségei mellett fiatal korától mélyen átélte az Üdvözítő szenvedéseit. Rendszeresen elmélkedett a kereszt misztériumáról és a szenvedés értelméről. 1918. szeptember 20-tól haláláig, pontosan 50 éven át Krisztus vérző sebeit látható alakban is testén viselte. Emellett rendkívül fogékony volt az emberek szenvedései iránt, és hivatásának tartotta azok enyhítését.
1916 szeptemberében, miután az otthon töltött hat év után visszatért a rendbe, elöljárói eredetileg ideiglenesen helyezték a San Giovanni Rotondo-i kolostorba. Abban bíztak ugyanis, hogy a tengerparti levegő jót tesz egészségének. A Gondviselés azonban másképp akarta. Kisebb megszakításokkal itt élt élete végéig, itt nyugszanak földi maradványai, amelyek máig zarándokok sokaságát vonzzák a világ minden tájáról.
San Giovanni Rotondo misztikus kapucinus szerzetese, a személyét övező természetfeletti jelenségek mellett különösen gyóntatóként és karizmatikus lelkivezetőként vált ismertté. Olvasott a lelkekben, és gyónóinak nemegyszer szigorú intelmeivel is szembesülniük kellett. Ennek ellenére egyre többen keresték fel távoli vidékekről is. A hajnali óráktól hosszú sorokban várakoztak gyóntatószéke előtt…
Népszerűsége mellett azonban ellenségei is akadtak, akik miatt sok támadást kellett elviselnie. A legtöbb meg nem értés épp rendtársai, elöljárói részéről érte. Voltak, akik csalónak nevezték és megpróbálták a rendből is eltávolítani. Ügye eljutott a Szentszékig. Több évre eltiltották a nyilvános misézéstől és a gyóntatástól, hűséges híveivel sem találkozhatott. Pio atya mély alázattal, lázadás nélkül fogadta elöljárói intézkedéseit. 1933-ban XI. Piusz pápa egy újabb kivizsgálás után végül visszavonta az ellene hozott rendelkezéseket.
Pio atya gyóntatószékébe ismét elkezdtek zarándokolni az emberek. Az egyszerű, névtelen hívek mellett a politikai és kulturális élet kimagasló személyiségei is gyakran megfordultak San Giovanni Rotondóban.
Pio atya a lelkek mellett a test gyógyítását is hivatásának érezte. 1947- ben kezdte el építeni a Szenvedések Enyhítésének Háza néven ismert jól felszerelt kórházát, amely 1956-ban nyitotta meg kapuit elsősorban a rászoruló, szegény betegek előtt. A kórház tevékenységét kezdettől külön imacsoportok támogatták.
Pio atya mindenekelőtt az imádság embere volt. Gyakran ismételte, hogy nem akar más lenni, mint egyszerű imádkozó testvér. Lelki életének középpontjában az Eucharisztia tisztelete állt. Gyermekkorától szívesen imádkozott a tabernákulum előtt. Már ezekben az években megragadta Krisztus eucharisztikus áldozatának nagy misztériuma. Tisztelete az Eucharisztia iránt szerzetesi majd papi élete alatt különösen elmélyült.
Fontosnak tartotta a napi szentáldozást, papként nagy hangsúlyt fektetett a szentmise méltó bemutatására. A szentmiséin részt vevő hívekre is nagy hatással volt az arcáról tükröződő mély átélés. Több szemtanú vallomása szerint olyan érzésük volt, hogy Pio atya egy élő és valóságosan jelenlevő Személlyel beszélget.
Az eucharisztikus Jézus mellett Pio atya különös tisztelettel övezte a Szűzanyát. A rózsafüzért a gonosz elleni kivételesen hatékony fegyvernek nevezte. Nagy erőt tulajdonított az ún. röpimáknak is. Ezek az egyszerű, pár szavas fohászok, amelyek spontán módon törnek fel a hívő lélek szívéből, nagyszerűen alkalmasak arra, hogy felemeljük lelkünket Istenhez olyankor is, amikor hosszabb és elmélyültebb imára nincs lehetőségünk. Az a lélek pedig, aki ily módon folyamatosan tudatosítja magában Isten jelenlétét, sokkal kevésbé van kitéve a bűnös kísértéseknek.
Pietrelcinai Pio atya 1968. szeptember 23-án halt meg. Hivatalosan II. János Pál pápa avatta boldoggá 1999-ben, majd három évvel később, 2002-ben a szentek sorába iktatta.