Az idős asszony remegő kézzel markolja a gumikorlátot. Viszi fölfelé a mozgólépcső a huzatos metrókijárat felé. Hatalmas, láthatóan nehéz szatyor a lábánál, amelyet próbál megfogni a másik, szabad kezével. Azaz dehogy szabad a másik keze, amelyikkel nem kapaszkodik: jókora bot van benne, már-már mankó. Nem ígérkezik egyszerű manővernek a felszínre érkezés, a leszállás a mozgólépcsőről a nehéz csomaggal, bottal, tehát rossz járással.
Magam se szerettem volna a lépcső végén orra esni – volt már rá példa, hogy annyira belemerültem az olvasásba –, ezért a felszínhez közeledve föl-fölpillantok. Így vettem észre az idős asszonyt tíz-tizenkét lépcsőfokkal magam előtt. A második fölpillantás alkalmával már láttam a nagy szatyrot és a botot is. Segítenem kellene.
Hát persze, miért is ne. Korát tekintve az asszony akár az édesanyám is lehetne… Emlékszem, Anya életének utolsó éveiben gyakran összeszorult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy a rossz szemével, bizonytalan mozgásával naponta le-lejár még bevásárolni… Néha el is szólta magát, hogy megint megszédült, alig tudott megkapaszkodni… Mindig abban próbáltam reménykedni, hogy ilyen esetben csak akad valaki, aki segít neki. Aki észreveszi – mint most én ezt az idős asszonyt.
Az újság már a zsebemben volt, kettesével vettem a fokokat, csak az járt a fejemben, hogy még idejében utol kell érjem ezt az idős asszonyt. Akinek a fia talán ugyanúgy reménykedik valami ilyesmiben, mint én annak idején… Már majdnem fölért a lépcső, amikor jobb kezemmel megfogtam a karját, a ballal pedig a tényleg nehéz szatyrot, „engedje meg, hogy segítsek”.
Villámló szempár nézett vissza. „Mit csinál!? Segítség!!” Közben kifutott alólunk a lépcső, álltunk fönt az immár szilárd talajon, én meg majdnem elsüllyedtem. Az asszony elfúló hangon kiabált, hogy az ember már sehol se lehet biztonságban. Azt hihette, ki akarom rabolni. „De hát csak segíteni akart az úr”, nyugtatgatta a biztonsági őr, de nem sok sikerrel. Az asszony szemében félelem és felháborodás látszott. Ki tudja, milyen emlékeket kavart fel benne, hogy egy vadidegen ember egyszer csak karon ragadja, és megmarkolja a szatyrát. Hosszú élete alatt vajon hányszor lopták meg, próbálták kiforgatni javaiból ezt az asszonyt? Mennyivel többször ártottak, mint segítettek neki ismeretlenek? Nyolc-kilenc évtized a magyar ég alatt, úgy látszik, elég volt, hogy fölmorzsolja azt a bizalmat, amely állítólag velünk születik, a reményt, hogy az ismeretlen jövő és az ismeretlen ember nem csak rosszat hozhat…
A biztonsági őrrel együtt próbáltuk megnyugtatni az idős asszonyt. Ő még mindig zaklatott volt kissé, én meg zavart, mikor hebegve mentegetőztem és elköszöntem. Sokszor hallottam annak idején különféle segítő szakmákban dolgozó riportalanyaimtól, hogy nem könnyű segíteni az embereken. Ilyenkor mindig mindenféle bonyolult élethelyzetekre gondoltam, de hogy a mindennapok egészen banális szituációiban sincs ez másképp, ez csak most tudatosodott bennem. Valóban nem könnyű segíteni – sem adni-nyújtani segítséget, sem elfogadni azt. Több bizalom kell az egyik oldalon, több figyelem és tapintat a másikon. És remény, hogy van erre lehetőség…
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")