Sík Sándor: Az ég

Elmélkedés a minket körülvevő világról.

Az ég, az ég, amerre látsz,
Ameddig érsz, amerre vágyol:
Az ég, az ég, a kerek ég,
Körülkarol és elhatárol.
Amerre nézel, visszanéz;
Nem oszlik el a négy elemben,
Csak néz, és tükrözi magát,
Tengerben, kútban, emberszemben.
Felhők fölött, szelek fölött,
Csak mosolyog és mosolyog,
Kék és kerek és érthetetlen.

Amikor úgy jön: mennyezet,
Fehér és puha, mint a bárány,
Csecsemők álmai felett
És gázba-fúlt népek halálán.
Máskor fekete és vörös,
És véres villámmal tekézget,
Viharba fojt Kálváriát
És széthulló pacsirtafészket.
Zöld legelőn, zöld temetőn
Felhozza napját mosolyogva,
És esőt ád és harmatot
A jókra és a gonoszokra.

Mi ez a kék egyformaság,
Ez érzéketlen bura csöndje?
Nincs a felhők közt indulat?
Nincsen a létnek lentje-föntje?
Mi ez az ég? Vagy nincs is ég,
Csak én látom a fellegekbe,
Embert, értelmet akaró
Magamba és a mindenekbe?
Vagy túl a kékség közönyén,
Túl a csillagok tündököltén,
Túl ember-ész-ítéleten:
Ott virraszt a Központi Törvény?