Az Isten országa

11. évközi vasárnap
Mk 4, 26–34.

„Mihez hasonlítsuk az Isten országát?
Olyan, mint a mustármag.”

Arasznyi létünk tényéből következik, hogy érthető türelmetlenséggel szemléljük, túl lassúnak minősítjük a köröttünk végbemenő változásokat. Tudományunk évmilliárdokkal méri naprendszerünk kialakulását. Szinte félelmetes annak az időnek tengerárja, amely az ősrobbanástól napjaink partjáig veti hullámait. Igen hosszú az az idő, ami Istennek „legyen” szavától a gondolat csúcsáig vezet.

Mindezzel tisztában vagyunk, mégis a türelmetlenség gyakori magatartásunk. Ennek nyomán olykor értetlenül állunk az üdvtörténet legfontosabb eseménye, Jézus eljövetele előtt. Úgy gondoljuk, hogy az Ige megtestesülésének sokkal gyorsabban kellene megváltoztatnia a föld arculatát. Sokan azért is kételkednek Krisztus istenségében, mert belépése az emberi történetbe kevés változást eredményezett. Sokan úgy vélik, a kereszténységnek az lenne igazi hitelesítője, ha a Jézusban megjelent isteni hatalom és szeretet gyökeres változást eredményez az egyes ember és az emberiség életében. Ám ennek gyakran az ellenkezőjét tapasztaljuk. Az emberiség jelentős része közömbösen vonul el Krisztus keresztje előtt. Mindez azt a gondolatot sugallja, hogy Isten üdvözítő terve kudarcot vallott.

Vajon mit válaszol Jézus erre az előre hallott ellenvetésre, mivel szereli le érthető türelmetlenségünket? A mustármagról szóló példabeszéddel.

Eljövetelét nem valami hirtelen végbemenő, kozmikus jelenségnek szánta, hanem olyan magvetésnek, ami nem a mi kívánságunk, hanem az ő tervei szerint hozza meg termését. A példabeszéd egyértelműen hirdeti: Isten országának kialakulása lassú folyamat, amelynek ütemét egyedül a növekedést adó Isten határozhatja meg. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a világmindenség kialakulása, Isten „legyen” szavának megvalósulása a feltétlen engedelmesség útján ment végbe.

Ezzel szemben az ember esetében csak akkor valósul meg Isten terve, ha befogadjuk, ha igent mondunk a szabadságunkat tiszteletben tartó isteni akaratra. A kegyelem mustármagját be kell fogadnunk életünkbe, hogy kialakulhasson bennünk az Isten országa. Nem ok nélkül panaszolja János apostol, hogy Jézus a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ez a befogadás pedig elengedhetetlen feltétele istengyermeki életünk kibontakozásának. Az isteni mustármagnak befogadó hitünk és szeretetünk a táptalaja. Mindebből nyilvánvaló, hogy az emberiség életében más törvények uralkodnak, mint az engedelmesség útját járó, értelmet és szabadságot nélkülöző teremtmények világában. Méltán jegyzi meg egy neves keresztény gondolkozó: „Szétolvasztani egy lelket – egészen őszintén mondom – végtelenül nehezebb, mint széttörni egy atomot” (Teilhard). Ezt a szétolvasztást Isten nem akarja erőszakkal végrehajtani. A mustármag növekedése csak akkor valósul meg, ha önként befogadjuk életünkbe.

Amikor lassúnak ítéljük az isteni mustármag növekedését, azokra az erőkre is gondolnunk kell, amelyek sokszor érthetetlen módon késleltetik ezt a növekedést.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a sötét erőket, amelyek nem tudjuk, miért, de kezdet óta az ellenkezés szellemét szítják. Jézus is beszélt az „ellenséges ember” alattomos munkálkodásáról, amely során konkolyt hint a jó gazda vetésébe. Ki ne tapasztalná, hogy gonoszságból vagy tudatlanságból milyen sokan még csírájában elfojtják a kegyelem lelkekbe hulló mustármagját? Természetesen mindez késlelteti vagy megakadályozza a mustármag növekedését. Arra is találunk példát, hogy egyesek milyen előszeretettel irtogatják, kivagdossák Jézus üdvösséget hirdető keresztjét.

Olvasom, hogy a nyolcvannégyes út mentén, az edericsi elágazásnál áll egy kereszt, rajta egy pléh Krisztus függött. Az idő alaposan kikezdte, és csupán néhány töredékét zörgették a szelek. Csak a pléh Krisztust tartó tölgyfa bizonyult időtállónak. A közelmúltban egy hívő férfi elhatározta, hogy a keresztre új korpuszt készít. Rozsdaálló anyagból vágta ki, és a helyszínre szállította néhány barátjával. Mikor azonban fel kellett volna szegezni a keresztet, emberünk eldobta a kalapácsot és kijelentette: nem, nem csinálom meg! Nem szegezem fel a Krisztust. Itt vannak a szerszámok, a szögek, folytassátok a munkát. Elég volt a felfeszítésből…

Tanulságos történet annak szemléltetésére, hogy miért olyan lassú az evangelizáció folyamata. Ám arról sem szavad megfeledkeznünk, hogy a növekedést adó Isten terveit nem lehet meghiúsítani. A keresztek, a kivágott fák kihajtanak ott és akkor, amikor ezt Isten akarja. Senki sem tudja közülünk, hogy Isten mennyi időt szabott üdvözítő tervei kibontakozására. Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk. Nevezetesen azt, hogy ennek a tervnek szolgálata minden keresztény elsőrendű kötelessége. A világot nem tudjuk megváltoztatni, de a saját szívünket igen. Abban sem kételkedhetünk, hogy az evangéliumi magvetés az emberiség javát szolgálja. Gyakran hallunk arról, milyen veszélyt jelent a erdők pusztulása. Ennél is nagyobb kár származik abból, ha kivágjuk az Evangélium kegyelmet árasztó mustárfáit. Ennek láttán figyelmeztet A. Malraux francia író: „A XXI. század vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán nem lesz.” Választhatunk tehát lét és nemlét között. Mi, hívő emberek Jézusra, az életre, a kegyelemre szavazunk, a mustármag befogadását választjuk.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).
Kép: Pixabay