A szenvedésre készülni kell

Elég nehéz megítélni: ki mennyit szenved. Az egyik fájdalmát talán lekicsinyeljük, és nagyon kínlódik; a másik miatt majd’ megszakad a szívünk, ő pedig alig érez valamit az egészből. Kérdés: mit nehezebb elviselni, a rövid, de nagy szenvedést, vagy ami gyengébb, de hosszasan tart? Bizony az időtényező nagyon beleszól a fájdalomba, különösen akkor, ha tudja, hogy élete végéig viselnie kell. Gyakran megesik, hogy elveszti öntudatát, vagy már érzéketlen a teste. A fájdalomküszöb is minden embernél más, és a betegség előrehaladtával változik. Ezért nem tudni, mennyit fogunk szenvedni, de készüljünk fel a legrosszabbra, ugyanakkor reméljük a legjobbat.

Hogyan kell felkészülni a szenvedésre? Nem szabad magasra felcsavarni a lámpát, mert ha az ember hozzászokott a nagy fényességhez, megőrül, ha sötétség borul rá. Aki nagyon élvezi az életet, minden kellemetlenségtől kíméli magát, kényezteti testét, az bizony beleőrül, ha rászakad a szenvedés. De aki megtanulja tudatosan elviselni a mindennap kisebb-nagyobb szenvedéseit, gyakorolja az aszkézist, a kemény, önmegtagadó életet, akkor is, ha mindent megadhatna magának, ha gondol arra, hogy lesz még rosszabbul is, könnyen viseli, ha fordul a sorsa.

A legnagyobb segítség a hit. A szenvedés érték, lefaragja rólam a nem odavaló tulajdonságokat, segítek vele magamon, másokon, hiszen nagy érdemet szerzek. Van örök élet, ott minden jóra fordul, a könnycseppekből drágakövek lesznek. Ha itt lezárulna az élet, akkor valóban nem lenne sem vigasztalás, sem igazság. Aki ebből a hitből táplálva tiszta szívből tud imádkozni a szenvedés idején, az meg van mentve. De az imádkozást nem akkor kell elkezdeni, amikor már szorul a hurok, olyan hirtelen nem megy, mikor még jó sorsunk van, akkor kell, hogy lételemünk legyen. Az is meg van mentve, aki egyesülni tud a szenvedő Jézussal, át tudja élni a fájdalmas olvasó titkait és a keresztút 14 állomását. De aki csak akkor kapaszkodik Jézusba, az Ő szenvedésébe, amikor már erősen gyötrődik, lehet, hogy különös kegyelmet, erőt kap – mert a mi Jézusunk nagyon jó –, mégis nehezen fog az menni!

A szenvedésben sokat segítenek a résztvevő emberek. Ha van, aki vigasztal, ápol, törődik a tehetetlennel, a beteggel, egészen másként érzi magát. De ehhez már jóval előbb úgy kell viselkedni, hogy legyenek barátaink. Aki elszigeteli magát, mindenkit elriaszt magától, mert nem akar senkihez sem alkalmazkodni, senkin sem akar segíteni, mert neki így kényelmesebb, akkor sem jön majd senki, amikor csak les kétségbeesve, hogy ki, mikor nyitja rá az ajtót. Pedig de megkönnyítik a szerető kezek, arcok, szavak a szinte elviselhetetlen napokat, heteket, és mennyi erőt adnak. Tudom, mert éppen eleget próbáltam.

Végezetül jó betegnek kell lenni. Nem szabad úgy viselkedni, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudjanak kitartani mellettünk, annyira utálatosak vagyunk. Aki állandóan csak nyög, némán elfordul, ezernyi a baja, ne csodálkozzék, ha lassan mindenki elmarad. Bármilyen furcsa, de a szenvedő embernek kell kicsit vigasztalni és vidítani azokat, akik körülveszik. Önuralom és lelkierő kell mindehhez. Ha annak idején jól szeretné bírni a szenvedést, gyakorolja a fentieket.

*

A szenvedés első pillanatban elfogadhatatlan és félelmet kelt. Ám azáltal, hogy Krisztus magára vette fájdalmainkat, meghalt értünk a kereszten és feltámadt, értelmet adott a szenvedésnek, a reménységet és az életet állította elénk.

(II. János Pál pápa a szenvedésről)