Kezdőlap Egyéb A „képtisztelet teológusa” – Damaszkuszi Szent János

A „képtisztelet teológusa” – Damaszkuszi Szent János

„Azt kérdezed, hogy lesz a kenyér Krisztus teste, és a bor Krisztus vére? És én azt mondom neked: a Szentlélek jön, és megteszi azt, ami minden szót és minden gondolatot meghalad. Legyen neked elég hallanod, hogy a Szentlélek által történik, ugyanúgy, miként az Úr a Szent Szűzből és a Szentlélek által fölvette a testet.” – tanította az Eucharisztia misztériumáról az utolsó keleti egyházatya, Damaszkuszi Szent János.

Az ortodox Egyház nagy szentje a szíriai Damaszkuszban született a VII. század második felében, 675 (más források szerint 650) körül. Damaszkusz ebben az időben az iszlám egyik központja, 660-tól a kalifák székhelye volt. János így közelről ismerte a mohamedán világot. Apja vezető hivatalt töltött be a kalifátusban, bár ő maga keresztény volt.

A hetedik század végétől a keresztények helyzete egyre nehezebb lett az iszlám fennhatóság alatt álló területeken. Ez is hozzájárulhatott, hogy János 700 körül Jeruzsálembe költözött. A művelt ifjút vonzotta a csend, az imádságos, szemlélődő élet, ezért belépett a híres Szent Szabbász-kolostorba. Hamarosan pappá szentelték és a pátriárka tanácsadója lett. Ekkor kezdte el írói munkásságát is.

János nem volt újító, a kor szokásához híven mindenekelőtt a már kialakult tanítás megőrzésére, továbbadására és védelmére törekedett. Erre indította mély alázata és a hagyomány iránti tisztelete is. A megismerés forrása című fő műve három részből áll. Dialektika című első része a keresztény teológiát megalapozó filozófiai ismeretek összegzése. Az eretnekségek története című második rész, ahogy arra a cím is utal, a különböző tévtanok bemutatását és cáfolatát tartalmazza. De fide ortodoxa című utolsó és egyben legfontosabb része az igaz hitről az ortodox teológia első szisztematikus összefoglalása. Századokon át a dogmatika tankönyveként használták.

Damaszkuszi Szent Jánost máig a keleti Egyház egyik legkiválóbb gondolkozójaként tartják számon. Századokra meghatározta a teológiai gondolkozás fejlődését. Gyakran Kelet Aquinói Szent Tamásának nevezték. Teológiai és filozófiai írásai mellett jelentősek hagiográfiai művei, szentírás-magyarázatai, prédikációi, sőt himnuszai is, amelyek a keleti keresztény egyházakban ma is a liturgia részét képezik.

Tanítása, írásai mindig az igazság megismerését és védelmét szolgálták. Isten és a keresztény hit misztériumaiba igyekezett minél mélyebben behatolni, miközben másokat is el akart vezetni Isten megismerésére valamint a vele való bensőséges kapcsolatra. A helyes ismeretek mellett különösen nagy hangsúlyt fektetett ezen a téren az imádságra és a szent liturgiára. „Az imádság lelkünk felemelése Istenhez” – tanította. Az Istennel való egyesülés központi misztériuma az Eucharisztia. János az Eucharisztiát éltető forrásnak, tápláléknak tartotta, amely erősíti, ugyanakkor megtisztítja és lelkesíti is a keresztényeket.

Saját korában Damaszkuszi Szent János, általános tekintélye és széleskörű munkássága ellenére, elsősorban a képtisztelettel kapcsolatos viták során vált ismertté. A képrombolók elleni határozott fellépése miatt máig is elsősorban a „képtisztelet teológusaként” emlékeznek rá, és gyakran idézik a szentképek tiszteletével kapcsolatos megállapításait.

A szentképek tisztelete körül korábban is voltak már viták a keresztények között. Ezek mélyén az ószövetségi hagyományok iránti hűség és az újszövetségi hit közötti általános feszültség rejlett. A mózesi törvény ugyanis szigorúan tiltotta mindenfajta kép vagy szobor tiszteletét, amivel a bálványimádás bűnétől akarta megóvni Isten választott népét. Ezzel magyarázható, hogy a keresztények körében is sokáig megmaradt egyfajta óvatosság a szentképek tiszteletével szemben. A helyzetet tovább élezte az iszlám megjelenése. A mohamedánok ugyanis mindennemű képi ábrázolás tiszteletét elvetették, a keresztényeket pedig bálványimádással vádolták. Végül III. Leó császár is a képtisztelet ellen foglalt állást, majd rendelettel tiltotta meg a szentek képeinek tiszteletét.

Ekkor lépett fel Damaszkuszi Szent János, és írta meg a képrombolók elleni híres beszédeit. Rendkívül meggyőző erővel vette védelmébe a szentképek helyes tiszteletét. Védőbeszédeiben hangsúlyozta az egyedül Istent megillető imádás és a képeken ábrázolt szentek iránti tisztelet közötti különbséget, és igyekezett a képtiszteletet megtisztítani a különböző túlzásoktól és torzulásoktól. Hangsúlyozta, hogy Isten már az embert is saját képére és hasonlóságára teremtette, Krisztusban pedig maga a láthatatlan Isten öltött emberi testet és vált láthatóvá, bizonyos mértékig megszentelve ezzel az anyagi világot is. Épp ezért nem lehet megtiltani az embernek, hogy képeken keresztül is tisztelje Istent és a szenteket. Rámutatott továbbá a képek pedagógiai jelentőségére is. Egy művészi kép szemlélése által ugyanúgy közel kerülhetünk Istenhez, mint az evangélium olvasása által – tanította. A képek ráadásul az írástudatlanokat is segítik Isten megismerésében, helyettesíthetik számukra a szent szövegeket.

A „képtisztelet teológusa” 750 körül halt meg a Szent Szabbász-kolostorban, a hagyomány szerint december 4-én. Tisztelete később nemcsak a keleti, de a nyugati Egyházban is elterjedt. XIII. Leó pápa 1890-ben egyháztanítóvá nyilvánította.

Koncz Éva

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút