A király és a barát

Csak vándorok vagyunk a földön.

Egy király estefelé kint ült palotája előtt a lócán. Körülötte álldogáltak testőrei és cselédei.
Arra ballagott egy barát. Egy kampós bot volt a kezében, tarisznya a hátán és lopótök az övében. A kapu előtt megállt és be akart menni a palotába.
– Barát, mit akarsz? – kérdezte az egyik őr.
– Be akarok menni ebbe a vendégfogadóba éjjeli szállásra – felelte a barát.
– Barát, ez nem vendégfogadó. Eredj az utadra!
A király hallotta a beszélgetést. Odaintette magához a barátot.
– Emberséges barát – így szólt hozzá –, ez nem vendégfogadó. Ez az én palotám. Én pedig a király vagyok.
A barát nyugodtan így szólt:
– Felséges uram, kié volt ez a palota ötven évvel ezelőtt?
– Nagyapámé – felelt a király.
– És nagyapja halála után kié lett?
– Apámé.
– És azután?
– Az enyém.
– És felséged halála után kié lesz?
– A fiamé.
– Felséges uram – kérdezte most a barát –, hát nem vendégfogadó-e az olyan ház, melyben sűrűn váltakoznak a lakók?
A király megértette, mit akart a barát mondani. Mi mindnyájan, nagyok és kicsinyek, gazdagok és szegények csak vándorok vagyunk a földön. Nem szabad tehát büszkének vagy keményszívűnek lennünk.
A király a szegény barátot bevezette palotájába, jól megvendégelte és puha ágyat vetetett neki.

A legnagyobb bolond

Fotó: Unsplash