Megbocsátani időnként egy rettenetesen nehéz dolog, keresztényként azonban mindig erre kell törekedni. Egy megdöbbentő történet a spanyol polgárháborúból.
Irgalmatlanul dühöngött a polgárháború spanyol földön. Megszentségtelenített templomok, égő falvak, megcsonkított holttestek jelezték az utat, amerre az ellenfél elvonult, de a nemzetiek is páratlanul konok elkeseredéssel küzdöttek.
Amint a nemzetiek csapata kemény harc után megtisztított egy falut a felkelőktől, egy fal szögletében súlyosan sérült ellenséget találtak: gránátszilánk tépte szét mellét.
A sebesült üveges szemmel tekintett a közeledő őrjáratra. Utána azonban erőtlen mozdulattal emelte föl kezét, és ezt dadogta:
– Papot! Hozzatok papot!
– Eredj a pokolba, vörös csőcselék! – átkozódott a nemzetiek egyike, bajtársa azonban, aki a rémes háború minden borzalma közepette is megőrizte jó szívét, így szólt hozzá:
– Ez nem keresztény eljárás. Ez itt ember, és a végső vigasztalást nem tagadhatjuk meg tőle. Maradj itt! Megnézem, találok-e papot. Imádkozd el közben vele együtt a Miatyánkot!
– Jó, ha így gondolod! – morogta a másik. – Bár nem érdemli meg!
– Bajtársa pedig elindult a plébániához vivő úton. Amikor belépett, mindent összetörve és szétverve talált. A plébános bevezette a katonát egy szobába, amelyben iszonyatos pusztulás közepette három holttest feküdt.
– Apám és két testvérem! – nyögte a plébános színtelen hangon.
– A latrok egyike lőtte agyon őket. Mihelyt azonban a másik kívánságát meghallotta, azonnal útnak eredt a haldoklóhoz. Részvéttel hajolt a súlyos sebesülthöz, ehhez a nagyon fiatal legényhez.
– Gyónni akar, szegény barátom? – kérdezte.
– Igen, gyónni akarok! – zihálta a katona. Mondja azonban meg: ön ennek a helységnek a plébánosa?
– Igen, az vagyok.
– Istenem! – nyöszörögte a halálosan sérült. Utána rábízta magát a papra tévelygő életének minden bűnét. Sokáig tartott, míg a pap elhagyta a haldoklót. Izzadtság nedvesítette haját, és arca falfehér volt, amint visszatért a nemzetiek várakozó őrjáratához.
– Testvérek! – szakadt ki belőle nehézkesen. Kérlek benneteket, törődjetek ezzel a sebesülttel! Vigyétek be a legközelebbi házba, hogy ne az utcán haljon meg, utána pedig gondoskodjatok keresztény temetéséről! Én majd imádkozom érte a sírnál.
– De hogy néz ön ki? – kérdezte az a katona elámulva, aki odahívta őt. – Istenem, hiszen alig áll a lábán!
– Semmiség! – Szólt bágyadtan a pap. – Mindjárt elmúlik. – Ezután támolyogva elbotorkált. Amikor a katonák a sebesülthöz közelítettek, az egy kissé feltápászkodott, és odaintett nekik.
– Megbocsátott nekem! Feloldozott! – nyögdécselve, levegő után kapkodva.
– Miért ne bocsátott volna meg neked? A hivatásához tartozik – mondotta a nemzetiek egyike.
– Nem tudjátok, mit tettem! – nyögte ki a haldokló. Én magam harminckét papot öltem meg, szúrtam le, lőttem és vertem agyon, fojtottam meg. Minden faluban először a plébániára hatoltam be. Itt is ezt tettem. A papot nem találtam, csak apját és két fivérét. Megkérdeztem tőlük, hol a plébános, de vonakodtak attól, hogy elárulják. Akkor mindhármukat agyonlőttem! Értitek?
Annak a papnak, aki most meggyóntatott, megöltem az apját és a testvéreit. Ő pedig megbocsátott nekem.
Gyóntatásomban megvallottam ezt neki. Isten legyen irgalmas lelkemnek!
Vérfolyam tört elő a sebesült szájából. Néhány pillanattal később már halott volt. A katonák dermedten álltak, majd a pap kívánsága szerint jártak el. Megszentelt földbe temették el, a plébános pedig odament, s még sírjában is megáldotta apjának és fivéreinek gyilkosát.
Van-e olyan dolog, amit már nem lehet megbocsátani? Ebben a részben erről kérdeztük az utca emberét.
Kép: Pixabay