Kezdőlap Kiemelt Legyen békesség köztünk mindenkor!

Legyen békesség köztünk mindenkor!

Imádkozzunk közösen a békéért – Ferenc pápa felhívása

Régen várt látogatóm érkezett a kárpátaljai Rahóról, nem menekültként. Pár nap múlva visszament. Valamikor a 90-es évek elején, még mint néhány éves kislányt ismertem meg, egyik ott-tartózkodásom során. Őt is, valamivel nagyobbacska nővérét is, szüleit és nagyszüleit. Fakó színes fénykép őrzi, ahogyan állunk egymás mellett portájukon, a ház előtt. Azóta így vagy úgy, tartjuk a kapcsolatot, tudunk egymásról – és számon tartjuk egymást. A napokban tehát meglátogatott. Magyarországon élő nővére eléje ment Beregsurányba, mialatt ő átgyalogolt a határon. Pestre menet beugrottak hozzám. Érkezésekor átnyújtott egy bonbont, két kisebb szelet csokoládé kíséretében e szavakkal: ukrán csoki! Ha ez két hónappal ezelőtt történik, akkor mosolyogva és udvariasan megköszönöm, majd a látogatás után beteszem a szekrénybe, a többi bonbon és csokoládé közé: a holland, belga, szlovák és cseh csokik mellé. Most azonban úgy vettem át, mint a világ legtörékenyebb ajándékát, és a két tenyeremben tartva azt találtam mondani: „Köszönöm, köszönöm szépen! Ezt nem fogom megenni, sem elajándékozni. Ezt bekeretezem, mert ki tudja, kapok-e, és legközelebb mikor kapok ukrán csokit?” Édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy a második világháború után csokoládét, kávét és egyéb finomságokat még évekig csak az „amerikai nép ajándéka” – feliratos dobozból kaptak. Ki tudja…

Hetek óta tömegek jönnek át a határon Ukrajna felől, nagy részük továbbmegy, kisebb részük itt marad azzal a szándékkal, hogy amint béke lesz, visszamegy szülőföldjére. Az átkelőknél emberek százai szorgoskodnak, és nyújtanak azonnali segítséget azoknak, akik érkeznek. Ételt, meleg ruhát, italt, a gyerekeknek játékot. Fedelet a fejük fölé, és viszonzatlan mosolyt. A raktárakban hegyekben áll az adomány, a száraz és tartós élelmiszer, a ruhanemű és a különféle használati eszköz, hogy a menekülteknek, akik Ukrajnából menekülnek, gyors segélyük legyen. És ki tudja, mi lesz még, hiszen napról napra változik és mélyül a tragédia. Most, amikor e sorokat írom, nem tudhatom, mi történik addigra, amikor e sorokat olvassák! Pedig csupán néhány nap telik el.

Magyarországon béke van. Igaz ugyan, hogy a parlamenti választás mindig megemeli az adrenalinszintet, a viták a végsőkig feszülnek, és a kampányokban mindenki mondja a magáét, de hála Istennek, ez a csata és küzdelem szóban zajlik. Nem mintha a szavakkal nem lehetne fájdalmat okozni, de azért elnézve a háború képsorait, úgy gondolom, odáig soha nem szabad eljutni. Inkább a választóhelyiségek szavazó urnáihoz menjünk, mint a ravatalozó helyiségek urnáihoz. Nem tudom, ön hogy van vele, kedves olvasó, de amióta háború van a szomszéd országban, egyre inkább érzem, hogy nekünk mindent meg kell(ene) tennünk azért, hogy békesség legyen köztünk mindenkor!

A szentmisében van egy pont, amikor „kizökkenünk” a liturgikus rendből, egymás felé fordulunk, és kézfogással vagy szemkontaktussal, vagy akár egy mosollyal, de minden esetben jelezzük egymás felé, hogy békét szeretnénk kötni. Mindig készülök erre a kiengesztelődési gesztusra. Fontos ez a mondat, a kiengesztelődés és az ígéret szava – amiben békére kötelezzük magunkat és egymást. Előfordul időnként az is, hogy olyan személlyel akad össze a tekintetünk, akivel nincs minden rendben köztünk. Mégis hálás vagyok a szertartásnak, mert ebben az esetben is olyan helyzet elé állít, amiben mindkét félnek gesztust kell gyakorolni egymás felé. Felnőttként az ember tudja, ezek olyan pillanatok, amikor mindent felülír a józan ész, oda kell fordulni, és – akár teszik, akár nem, vegye úgy, ahogy akarja – el kell hangoznia: béke veled – és a te lelkeddel!

Még egy ökölvívó meccsnek is vannak felemelő pillanatai. Nem sokszor ugyan, de előfordul, hogy az ellenfelek, akik agyba-főbe verik egymást a pénzért, meccs után, az eredményhirdetést lélegzetvisszafojtva (vagy inkább kimerülten zihálva) várják. Amikor megszületik a döntés, és a győztes karját a magasba emelik, szóval még ekkor is előfordul, hogy a verekedő felek megölelik egymást, sőt az is, hogy átmennek a szorító másik sarkába, az ellenfél táborába, vagy fordítva, és boldogan gratulálnak vagy sajnálkoznak.

Juhász Ferenc

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút

TOVÁBBI CIKKEKINNEN-ONNAN