Jézus megdicsőülése

Nagyböjt 5. vasárnap
Jn 12, 20–33.

„Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem
hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok
termést hoz.”

Ha nem ismernéd a búzaszem természetét, nem sejtenéd, milyen hallatlan dicsőségvágy rejtőzik benne. Azt gondolnád, hogy megtiszteltetésnek tartja, ha zsákokban, tiszta raktárban őrizzük. Nos, ennek éppen ellenkezője igaz. A búzaszemek börtönnek érzik a zsákot, a raktárt. Arra vágyakoznak, hogy dolgos kezek, okos gépek az ekével felhasogatott barázdákba vessék. Vállalják a harcot: szárazsággal, esővel, téli faggyal, a magvakkal táplálkozó madarakkal. Bíznak a tavaszban, amikor kibújva a hótakaró alól egyre magasabbra emelhetik hajtásaik zöld zászlóját. Összeölelkeznek az aranyló napsugárral, és jó maguk is az aranyszőke színt választják végső öltözékül. Büszkén emelik fel kalászos fejüket, és mint valami győztes hadsereg ringatóznak a nyári szélben. Dicsőségük a sokszemű kalász, az illatos kenyér az ember asztalán. Néhányan az oltárra kerülnek, Isten kenyeréül.

Mindezt azért említem, mert példabeszédében Jézus a búzaszemhez hasonlítja sorsát. Azért jött a földre, hogy az Atya dicsőségén munkálkodjék. Ezért vetette el emberi életét az önként vállalt halál szántóföldjében. Szeretetével és feltámadásával akarta kinyilvánítani az Atya hatalmát és dicsőségét. Azt akarta, hogy mindenki, aki vele együtt eltemetkezik a halálban, új életre támadjon, és bekapcsolódjék Isten dicsőségének Te Deum-os énekébe. Így mondunk köszönetet Istennek azért a kegyelemért, hogy Fiával együtt nekünk ajándékozta a gyermekké fogadás méltóságát. Minden krisztusi ember az Atya dicsőségét hirdeti, aki a kegyelmi életadásban folytatja atyai tevékenységét.

Az Atya szeretete azáltal is megnyilvánul Fia iránt, hogy őt tette az élők és holtak bírájává, és mind a teremtés, mind a megváltás művét általa viszi végbe. Ezért hangsúlyozza Pál apostol, hogy Jézusban van az üdvösség. Stanley Jones, a buzgó hithirdető beszámol egy hindu fiatalemberrel történt beszélgetéséről.
– Nagyon tetszenek nekem az ön beszédei, de van egy pont, ami nehézséget okoz számomra, erre szeretném felhívni a figyelmét. Mindaz nagyon szép, amit Jézusról prédikál, csak abban nem tudok egyetérteni, hogy őt nevezi az egyetlen üdvösségre vezető útnak. Javaslom tehát, hogy mondja ki bátran: Jézus az egyik őt a tökéletesség felé. Ha ezt megteszi, egész Indiát megnyeri.
Erre a hithirdető így válaszolt:
– Távol áll tőlem, hogy népszerűségre törekedjek. Attól azonban még távolabb állok, hogy feladjam szilárd meggyőződésemet. Nevezetesen azt, hogy Jézusban az üdvösség. Magam is örülnék, ha ezt mások is megtehetnék. Én azonban csak egyetlen Megváltót ismerek, aki nem más, mint az Atya egyszülötte: Jézus Krisztus.

A búzaszemről vett hasonlat nemcsak Jézus küldetését példázza, hanem a mi kötelességeinket is. Ha Krisztus maghoz hasonlítja saját életét, a miénket a magot befogadó földnek nevezhetjük. Ha Jézus abban keresni dicsőségét, hogy kinyilvánítja Atyja hatalmát és szeretetét, akkor ebben a tevékenységben nekünk is társulnunk kell hozzá. Nemcsak a magnak, hanem sok vonatkozásban a földnek, azaz nekünk is meg kell halnunk a százszoros termés érdekében. Meg kell halnunk a bűnnek, főleg a bűnös szokásoknak, amelyek terméketlenné teszik lelkünk szántóföldjét. Meg kell halnia gyermeki, elemi szinten mozgó hitünknek, hogy ebben is nagykorúvá növekedhessünk. Meg kell halnia Egyházunkban is számos idejétmúlt gyakorlatnak, elavult szokásnak, hogy ajtót, ablakot nyithassunk a megújuló élet tavasza előtt.

Keresztény feladataink között első helyet foglal el Jézus szolgálata, Jézus követése. A kereszténység drámája éppen abban keresendő, hogy Jézus élete és a miénk között széles szakadék tátong. Az emberek között igen sokan ma is látni akarják Jézust.

Őt pedig mi tudjuk megmutatni. Teréz anya számolt be nővértársainak arról a magas állású brazil férfiről, aki egy levélben fordult hozzá. Ebben az illető megvallja, hogy régen elvesztette hitét, bizalmát Istenben és az emberekben. Élte a maga életét anélkül, hogy bárkivel is törődött volna. Történt az egyik délután, hogy a városban járva az egyik üzlet kirakatában megpillantott egy tévékészüléket. Ennek képernyőjén éppen azt a jelenetet látta, amikor Teréz anya nővérei betegeket és haldoklókat ápolnak. „Ez a látomás mélységesen megrendített. Haza siettem, letérdeltem a szobámban és így imádkoztam: Uram, bocsáss meg nekem, immár újra hiszek az Isten és az emberek jóságában, szeretetében.”

Isten mint Atya megdicsőíti Fiát, a Fiú megdicsőíti az Atyát és erről tanúskodik a Szentlélek. Ez a feladat vár minden keresztényre. Isten már a teremtés hajnalán az embert tette a föld gazdájává. Véres történelmünk, siralmas jelenünk arról tanúskodik, hogy rossz gazdáknak bizonyultunk. Amit az ember vet, olvassuk a Szentírásban, azt fogja aratni. Mennyi ellenséges ember foglalkozik azzal, hogy konkolyt hintsen Isten vetésébe. Mi hát a teendőnk? Lehet, hogy a különböző pártok és egyéb gyülekezetek jobban szónokolnak Jézus küldötteinél. Lehet, hogy az üzletemberek eredményesebb propagandát végeznek, mint a hit terjesztői. Sokan talán azt gondolják, hogy jobb szónokokra, ügyesebb propagandára lenne szüksége Egyházunknak. Nos, akik ezt gondolják, tévednek. A keresztényeknek több szeretetre van szükségük. Csakis így tudunk mindenkit Jézushoz vonzani és a földet életet adó magvakkal és aranyos kalászerdőkkel gazdagítani. Ez az Isten és az ember közös dicsősége.

(Részlet „György Attila: Vasárnapi Örömhír – B év” című könyvéből)