Kinek adjak, kinek ne?

Legfontosabb megjegyzésem: ha van feleslegünk, kötelességünk abból segíteni a rászorulókat. A magántulajdon nem annyira szent és sérthetetlen, mint sokan gondolják. Legalább egy része annak nem a miénk, hanem a szegényeké. Boldog Battyhány-Strattmann Lászlónak igazán nagy vagyona volt. Karácsonyra készültek. Gyermekei nagy igényekkel álltak elő. Leintette őket azzal a megokolással, hogy sok a szegény, azoknak kell minél többet adni…
Tehát, hogy adnunk kell, az világos. Az a kérdés: hogyan? Azt tanácsolják az okosok, hogy megbízható intézményeken keresztül. Ott van a Caritas, a Máltai Szeretetszolgálat és a többi. Amikor plébános voltam, mindig gyűjtöttünk a máltaiaknak. Híveim szívesen hoztak mindent, alig győzték aztán mikrobusszal továbbvinni a szervezők. Sok ilyen intézmény van, csak utána kell kérdezni. Legkönnyebben a plébániákon tudhatják meg.
Ez nem is probléma. Az igazi gond, amikor a kéregető otthonunkba becsönget, vagy az utcán halljuk megejtő, kesergő panaszát. Két dolog is gondolkodóba ejt: ha mindenkinek adok, rámegy a fizetésem. Másrészt tudjuk, hogy a kéregetők között sok a szélhámos. Egész koldusmaffiák működnek a legravaszabb ötletekkel. Munkakerülők, akik így többet keresnek, mintha agyondolgoznák magukat. Egyszersmind kitűnő színészek. Csakhogy mi nem látunk a veséjükbe, hát mit tegyünk?

Ha egyszer már becsapott, láttam, hogy a kocsmába megy a pénzzel, vagy mindig útiköltséget kér az ország legtávolabbi sarkába, ha élelem, ruha nem kell neki, ha markába néz, és kevesli a pénzt, mintha nekünk kellene őt eltartanunk – ez mind olyan jel, ami alapján megtagadhatjuk az adakozást. Meg kell jegyezni: nem hazugság, ha azt mondom neki, hogy nincs pénzem. Ez a restrictio mentalis. Számára nincs kidobni való pénzem.
De van olyan eset, méghozzá sokszor, hogy nem tudom megállapítani az igazságot: lehet, hogy valóban egy szerencsétlen nélkülöző áll előttem, de lehet, hogy csaló?! Ilyen kétes esetben meg kell állni, és szép, vigasztaló szavak kíséretében, ahogy lehet, segíteni rajta. Talán maga az Úr Jézus jött el hozzánk az ő szegény koldusa személyében?! Lehet, hogy sikerült megtévesztenie minket, s kinevet, mikor már nem látjuk. De az ő lelke rajta! Azt mondják, páran inkább zsaroljanak meg, mint egy igazi szegényt gorombán elzavarjunk. Gondolnunk kell az utolsó ítéletre, amikor ez lesz a mérvadó: kinek adtunk enni, inni, kit ruháztunk, kit látogattunk meg?
Eszembe jut az a kislány, aki Bélapátfalván mindennap kedves szavakkal hozta nekem a tejet szüleitől. Így bírtam étlen az életet. Avagy az a sok látogató, aki felkeresett a kórházakban, megetetett, vigasztalt. Nélkülük nem tudom, mi lett volna velem. Mindenkinek keresni kell, kivel, hogyan tegyen jót. Akinek egy fillérje sincs felesleges, annak is van szíve, van jó szava. Ez lenne az igazi élet: a szeretet, az irgalom gyakorlása. Akikkel jót tettünk, halljuk szájából a legédesebb mondatot: Isten áldja meg, Isten fizesse meg. Aki pedig megtagadja a jót, átokszó jut fülébe, és ez az átok különösképpen „fog” is…