Régóta sajnálom, hogy nem tanultam meg rendesen latinul. Pedig voltak próbálkozások… A ferencesek esztergomi gimnáziumában a németül tanulók osztályába kerültem, de osztályfőnökünk, Antal atya nem engedhette, hogy érintetlenül hagyjon minket a klasszikus műveltség, ezért hetente két délután lelkesen okított minket, önként jelentkezőket a konjugációkra és deklinációkra. Kár, hogy ez is, mint annyi más az életemben, idő előtt maradt abba…
Különben is ez – a latin tanulmányok abbamaradása – nagyon régen, valami ködbe vesző jelen időben vagy befejezetlen múltban történt: egy kisvárosban, ahol megállt az idő (hogy másik kedves írómat, Bohumil Hrabalt idézzem – pedig most nem ő, hanem az egyik juttatta eszembe latintudásom hiányosságait). Pár napja álltam egy másik határszéli kisváros főterén, egy híres és szép, emeletes polgárház előtt, amelynek homlokzatát a XVI–XVII. századból való szép sgraffitók díszítik, a párkány alatt pedig egy felirat. I. Rákóczi György idézte fiának, a második Györgynek hagyott Testamentumában a veretes Szent Pál-i mondatot a Rómaiakhoz írt levélből. „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.”
Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata – idézem én most a már említett egyik legkedvesebb íróm, Ottlik Géza híres regénye első részének első mondatát. Negyvenhat évvel ezelőtt éppen katona voltam, amikor először olvastam a regényt – amely egy határszéli magyar katonaiskolában eltöltött három esztendőről szól, a Trianon utáni első időkből. A fenét erről szól, ez a kerete csupán, ezt már akkor is érzékeltem… A katonaság embertelensége, a mindennapos megaláztatások mégis különösen fogékonnyá tettek, faltam az oldalakat, amelyek valamiképpen erőt adtak ahhoz, hogy valamennyire megőrizhessem emberségemet az embertelenségben. Pontosabban azt kell megőrizni magunkban, ami erős és szilárd tartalom az emberben, ami igazán él bennünk, azt, ami igazán én vagyunk.
Mindez újra eszembe jutott ott, a határszéli Kőszegen, a sgraffitós ház előtt álldogálva. Mindez: vagyis a regény, és annak többszöri elolvasása, saját diákkorom abban a másik határszéli városban, a kollégium zárt világában, aztán az én katonaéletem, szörnyű és fényes pillanatok… – Nem az emlékük, dehogy, hiszen maga Ottlik is hangsúlyozza: az a három év (a regény „cselekményének” ideje) nem múlt el, az van. Mindez nem is annyira eszembe jutott, inkább átláthatóvá és újra elevenen élt valósággá lett bennem ott, Pál apostol ékes szavú intelmének olvastán: Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei. Vagyis nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörületes Istené… Hogy mi az övé? Ez nem mondatik ki az idézett mondatban. Talán mert annyira nyilvánvaló: a döntő szó az életünkben – futó és akaró életünkben – ez az Istené. Mert kell ugyan futni, és kell akarni – de ezt semmiképpen nem szabad elfelejteni. Se napsütéses, se esős-ködös életidőben.
A szöveget megértettem: a latin feliratot, a könyv mottóját, a magyarul írott regényt, és amit mozgásba hozott bennem. Föl is kavart újra. Úgy látszik, nemcsak a latin tudásom szorul restaurálásra…
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")