A papok is lehetnek vidámak

Nem tudom elképzelni, hogyan és miért terjedt el az a nézet, hogy a papoknak, sőt minden, mélyen vallásos embernek komolyan, csendesen kell viselkedni, nem szabad nevetni és mókázni. A búskomorság, a lesütött szem illik hozzánk.

Pontosan az ellenkezőjét tudom. A Úr Jézus tanítása Evangélium, azaz örömhír. Programbeszédének eleje a nyolc boldogság. Olvastam könyvet Jézus humoráról, amit csak észre kell venni a sorok között. A szentek is rendkívül vidámak voltak, annyira, hogy szállóigévé lett: szomorú egy szent a szomorú szent.

Vigyázzunk! Ez a jó kedély, ez a vidámság nem egyenlő a sületlen tréfálkozással, sem az ízléstelen röhögéssel. Ez valami egészen más.

A vallásos emberek öröme egészen mélyről fakad, mint a jó forrás. A lélek legmélyén ott van a hit: jó az Isten. Vezet, segít, minden javamra szolgál, vár rám a mennyország. Ez még kevés, párosulnia kell vele a kegyelmi állapotnak. Akit nyugtalanít a bűn, a szenvedély, lelkének, életének rendezetlensége, nem lehet nyugodt. Ebben a lelki magatartásban benne van a szeretet: nincs bosszú, gyűlölet, irigység, hanem csupa jóindulat, megértés mindenki iránt. A lelkeknek ez a mélysége a fontos, nem az élet külső körülményei. Aki nagyon komolyan veszi Istent, az aligha tud túlzottan komolyan venni bármi mást.

Egy börtöncellában is lehet valaki boldog. Halász Piusz ciszterci atya írja: „Két és fél hónapot töltöttem magánzárkában, halálos csendben. Az egyik kihallgatás végén a vizsgálótisztem gúnyosan így szólt: én most megyek és élem világomat, te pedig visszamész és rohadsz a zárkádban. Csendesen mosolyogtam. Ő most visszamegy a szürke kis világba, én pedig a szeretet világába”. Az atya ott életének leghosszabb és legszebb vakációját töltötte. Ott is boldog volt. A forrás mélyen van.

Ha pedig kellemetlenség éri az embert, végül azon is lehet nevetni. Mindennek van egy fonák oldala. Kis Szent Terézt a mosókonyhában akarattal lefröcskölték piszkos vízzel társai. Más, akiben nincs humor, ilyenkor bosszankodik, de ő, amint írja, élvezni kezdte az aspersiónak ezt a nemét. Arra gondolt, amikor a pap a szentmise elején szenteltvízzel meghinti a népet. Elhatározta, hogy gyakran visszamegy oda, ahol ennyi kincset kap.

Nem szabad semmit sem komolyan venni. A legnagyobb veszekedést egy kis tréfálkozással úgy meg lehetne előzni, hogy veszedelem helyett jókedv, barátság lenne. A családi élet is pokol, ha túlságosan komolykodnak, ha nem tudnak nevetni, derülni. De én mondom, hogy az a legjobb érzés, ha az embert kinevetik, azaz sikerül könnyesre kacagtatni, aki előbb még szomorú, fáradt volt. Akkor voltam a legboldogabb, amikor Szentkútról jövet egy cukrászdánál a busszal megálltunk fagylaltozni. Fiatalok is voltak köztünk. Rávettek, hogy fogyasszak el egy Rákóczi túróst. Első alkalommal véletlenül lett tőle az orrom krémes. Észrevették, derültek rajta. Azután már akarattal úgy ettem a süteményt, hogy minél jobban összekenjem az arcomat. Sikerült úgy tennem, mintha én nem tudnék semmiről. Csak néztek engem és dőltek a jókedvtől. Azután szereztek nedves kendőt, mert másként nem jött le arcomról a cukros hab. Nem paposan viselkedtem, amikor bohócot csináltam magamból? Tessék eldönteni. Akkor vagyunk biztonságban, ha vidulunk, akkor teszünk jót, ha mást felderítünk.