Ketten feküdtek nem messze egymástól. Az egyik – egy fiatal nő – letakarva, megkínzott, izzadt arccal, csukott szemekkel, láthatóan hosszú órák kínjait átélve. A másik – egy újszülött – minden életjel nélkül. Kis teste sötétlila színű. Mozdulatlan.
Néhány órával korábban még egy test voltak. Az anya – mielőtt magába fogadta a másik életet – mindössze 48 kg súlyú, filigrán termetű volt. Az újszülött 4,1 kg súlyú „nagyfiúnak” született. A súlyarányokból is érzékelhető, hogy az elválásukat megelőző mintegy 2 órában mindketten milyen hősies küzdelmet folytattak annak érdekében, hogy ez minden külső kényszer nélkül sikerüljön.
A szülész orvos elkiáltotta magát:
– Nővér, azonnal kérek két edényben hideg és forró vizet!
Megkezdődött a kis élettelen test mártogatása felváltva a két edényben. Alig telt el egy fél perc, a csendet a meggyötört kismama törte meg: – Sír!!!
– Örüljön neki! A kisfia életben maradt!
Ez volt a következőkben bemutatásra kerülő útelágazásokkal teli élet indulása. A „0. útelágazás”, köszönhetően a Teremtőnek, aki a szülész orvos lélekjelenlétét biztosította, a fentiek szerint jött létre. Ezt követte a 20. századra jellemző számtalan útelágazás. Mert nagy igazság, hogy nincs élet útelágazások nélkül. Ezeknek két típusa különböztethető meg. Az egyik a választható, a másik az élet által diktált. Az elsőnél az embernek szabad akarata van, hogy az elágazásnál melyik utat választja. A másiknál hiába van több különböző irányokat kijelölő út, az élet kényszere nem ad lehetőséget a választásra. Arra kell menni, amelyről az ember már eleve tudja, hogy az a másik – ahol a sorompó van – jobb lenne. Az újszülött éltútját bemutatva látható majd, hogy a diktált útelágazások voltak a meghatározóak. Ez nem volt véletlen. A 20. század történelme csak keveseknek biztosította a szabad akarat szerinti döntés lehetőségét.
Az újszülött útelágazásos életének bemutatása a történelem viharai miatt egy kicsit korrajz is. Nagyon sokan éltek sokszor egész életükben kényszerpályán.
A bevezető rész dátuma 1935 szeptembere, a 20. század első harmadának vége. Ami ezután történt az újszülött első útelágazásáig, az a gyermekkor. Az egész történet valóságos, sőt belső kényszerből adódóan a leírása a mindenkori igazságot igyekszik megjeleníteni. Ahhoz azonban, hogy bizonyos részletek érthetőek legyenek, vissza kell nyúlnunk a nagyszülők életébe is. Továbbá szükségszerű, hogy párhuzamosan a szülők életébe is betekinthessünk.
Mindkét nagyapa pont „jókor” született ahhoz, hogy 1914-ben, az I. világháború kitörésekor életerős fiatalembereként katonai szolgálatba lépjenek: Cs. Imre 34 évesen, M. Dezső 30 évesen. A háború befejezésekor mindketten a honvédség szolgálatában maradtak.
Cs. Imre, a budapesti Radetzky laktanya gazdasági vezetőjeként, feleségével és öt fiával a laktanyában lakott, amikor hatalmas tűzvész pusztította el azt. Kihozta a családot, s visszament kimenteni az ingóságokat, okmányokat. Az akkor még faszerkezetű lépcsőház leszakadt, így ő is bent égett. Hét fő csontvázát közös sírba temették. Az árván maradt családról, a fiúk felneveléséről, kenyérkeresethez való juttatásáról, továbbtanulásáról a honvédség gondoskodott. Fentiekből adódóan az újszülött édesapja, Cs. Lajos is a hadseregben találta meg életpályáját.
M. Dezső, az újszülött anyai nagyapja, a „nagy háborúban” tüzérségi ütegparancsnokként szolgált az orosz, majd az olasz fronton. 5 vitézségi érmén túl további 4 kitüntetésben részesült hősies helytállásáért. A hadifogságból hazatérve továbbra is a honvédségben szolgált. 1924- ben az elsők között nyert felvételt a Vitézi Rendbe, vitézzé avatták. Mellékesen a budapesti honvédségi kaszinó vezetőjeként is dolgozott.
Cs. Imre nagyapa fiai közül Cs. Lajos, az újszülött későbbi édesapja, szintén a honvédség állományába került. Budapesten lakott, és gyakran megfordult a kaszinóban. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, az újszülött édesanyjával, M. Dezső egyetlen lányával. Kétévi levelezést követően megkérte a kezét, s ő igent mondott. A lány apja azonban arra kérte – talán feltételként szabta –, hogy a vőlegény vegye fel a nevét, és így örökösként a vitézi címet is elnyerheti. Cs. Lajos ennek alapján benyújtotta névváltoztatási kérelmét a Belügyminisztériumba. Az esküvőt 1931. augusztus 16-án tartották. A fiatal pár – nászútját megszakítva – augusztus 28-án, M. Dezső halálhírére tért haza. A hirtelen halál megrázta a családot, és természetesen új feladatok elé állította valamennyiüket. A fiataloknak is új életet kellett kezdeni.
Az előző két részben bemutatásra kerültek azok a szülői, nagyszülői életelőzmények, amelyek érthetővé teszik az újszülött életének folyamatát, élettörténetét. Eltelt néhány év, és megérkezett a belügyminisztériumi végzés, amely jóváhagyta Cs. Lajos kérelmét a névváltoztatásra vonatkozóan. Ennek alapján örökösként felvételt nyert a Vitézi Rendbe, és 1934 júniusában M. Cs. Lajosként vitézzé avatták. Ezt követte az az esemény, amellyel ennek a történetnek a leírását megkezdtem. Egy olyan esemény, amely végre nem végződött tragédiaként. A két nagyapa rövid élete és megrázó halála véletlenszerűen egybeesett egy új élet indulásával: 1934 szeptemberében megszületett az unoka, M. Cs. Lajos Dezső nevet örökölve nemcsak az apjától, de nagyapjától is. Az újszülöttet a továbbiakban legalább az első két útelágazásig nevezzük Lalinak.
(Folytatjuk)
M. Cs. L.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")