Mártha Mihály Tibor Fényeslitke polgármestere, a Don-kanyar zarándoka. Édesanyja a testvérét veszítette el a II. világháborúban a szovjet csapatok elleni küzdelemben. Tibor fiatal korában kötelességének, napjainkban már küldetésének érzi, hogy évről évre felkeresse a kétezer kilométerre lévő katonai temetőket, a Don-kanyarban hősi halált halt honvédek, hadifoglyok és munkaszolgálatosok sírjait. Hol egyedül, hol csoportosan zarándokol. Mártha Mihály Tibor a 80. évfordulón is megjárta a Don-kanyart, és letette az emlékezés koszorúit. Nemrég érkezett haza az 55. útjáról.
A munkája, tevékenysége felbecsülhetetlen: elkészítette az addig ismert összes sír pontos térképét, Magyarországról kopjafákat, kereszteket szállít, majd azokat a sírhelyeken felállíttatja, megszentelteti. Több tucat kiutazást szervezett meg, amelyek alkalmával hozzátartozók százait vitte ki buszokkal az egykori hadszíntérre.
Mártha Mihály Tibor 1961-ben született. 2012-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.
– Azt tapasztalom, hogy a mai fiatalok nagy része kevéssé érdeklődik történelmünk iránt. Huszonnyolc évesen ki vagy mi keltette fel a figyelmét a Don-kanyar hősei iránt? Kikkel indult az első útra?
– Édesanyám testvére, az én nagybátyám 1943. január 16-án hősi halált halt a Don-kanyarban. Az akkor 26 éves Mártha Lajos református családunk hetedik gyermekeként született. A család „benjáminja” volt, aki maradt volna a faluban gazdálkodni. Utolsó tábori levelében még boldog karácsonyt és újévet kívánt édesanyjának és testvéreinek… Úgy tudták, Osztrogozsszk környékén esett el. Engem a családban mindig a „Lajosunkhoz” hasonlítottak, akinek ha képeit nézem, szinte magamat látom.
Amikor Boldizsár Iván Don–Buda–Párizs és Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyveit olvastam, olyan hatással voltak rám, hogy 1989-ben úgy döntöttem, elindulok nagybátyám „nyomdokain”.
A Szovjetunió felbomlása fel is gyorsította terveim megvalósulását. Felhívásomat eljuttattam a megyei, országos lapokhoz: 1990 nyarán indulok a Don-kanyarba, akinek a szívét ez megérinti, jöjjön velem! Harminchárman csatlakoztak, veteránok, özvegyek, árvák. Csoportunkat elkísérte Kóthy Judit riporter és tévés stábja is. 1990 augusztusában vonattal, repülővel, autóbusszal érkeztünk közel fél évszázad után a véráztatta doni fennsíkra.
– Mi fogadta kint? Mit talált, és mi az a hajtóerő, érzés, ami vezeti, hogy már az ötvenötödik útról tért vissza, és még ebben a háborús helyzetben is vállalta a több ezer km-es utat?
– A szovjet bezártságból szabadulva az orosz emberek örömmel fogadtak bennünket, hiszen külföldi csoportok szabadon nem mozoghattak e vidéken.
„Háború volt. Ti, magyarok itt, mi pedig Európában harcoltunk. Bár mi is eljuthatnánk halottjaink temetőibe…” – vallották.
Épp készültünk a visszaútra, amikor megérkezett a kopjafa, amit a nyírtéti református lelkész faragott. Így volt méltó indok a második út megszervezésére, amikor is felállítottuk a repjekvai emlékoszlopot. Megszületett bennünk az elhatározás, hogy ezt a nemes ügyet folytatnunk kell. 7 év alatt – évi több alkalommal megtéve az utat – összesen 35 keresztet vittünk a fontosabb don-kanyari hadszíntérre. Felkerestük a 2. magyar hadsereg ki- és visszavonulási területén lévő hadi temetőket, az 1943. január 12-e után létesített tömegsírokat. E zarándokutakon különleges és fájdalmas emberi sorsokat ismertem meg, melyek engem tettek gazdagabbá. Küldetéstudat alakult ki bennem. Jó a lelkemnek, amikor e távoli térségben járva koszorút, mécsest, nemzeti színű szalagot helyezek el a temetőkben, útszéli keresztekre, emlékezve hősi halottainkra és immár azokra a zarándoktársainkra is, akik már nem élnek közöttünk vagy nem tarthatnak velünk. Kérdezte, miért teszem? Nehéz megfogalmazni, de hiszem, hogy Istennek célja volt velem, amikor erre a feladatra kijelölt.
– Milyen állapotban vannak a sírok, mit lehet tenni ilyen távolságból? Az orosz emberek törődnek a magyar katonasírokkal?
– A korabeli temetőkben a hantokat nyírfa kereszttel jelölték meg, ami „papírfa” állapota miatt néhány év alatt elkorhadt. Tábori lelkészek által temetett helyeken láthatók a megsüllyedt sírok. A ’90-es évek végén, orosz állami adósság terhére, a magyarországi hadisír iroda közreműködésével, elsősorban az 1943. januári szovjet áttörés után, áprilisban tömegsírba, vízmosásokba temetetteket exhumáltak. Boldirevka és Rudkino községekben orosz tervek és kivitelezés után közel negyvenezer magyart temettek újra. Visszük tehát a magyar tölgyfából készített kereszteket, visszük az emlékezés virágait, és egyben állagmegóvást is végzünk. El kell hogy mondjam, a helyiek nem hogy nem rongálják a fejfákat, hanem a környékét kaszálják, gondozzák. Amikor kérdezem, mit hozzak nekik köszönetképp, nevetve válaszolják: egy kis Magyarországot. Van olyan orosz önkormányzat, mely körbe díszkövezte a magyar sírkeresztet.
– Sikerült megtalálni azt a helyet, ahol a nagybátyja nyugszik?
– Mesébe illő történet. Nyugati lapokban is közzétettem a felhívásomat. Egyszer csak jelentkezett az Amerikai Egyesült Államokból egy férfi, aki a nagybátyám ágyszomszédja volt a háborúban. Fotója is volt róla. Tőle tudom, hogy Krinyicánál halt hősi halált. Egy kis keresztet elhelyeztem a nagybátyám emlékére a Krinyica–Osztrogozsszk közötti út árokpartjára. Közel tíznapos zarándokútjaim legutolsó állomása minden alkalommal ez a kereszt. Elképzelem, vajon merre harcolt a nagybátyám, merre haladt a magyar hadsereg. Emlékezem ilyenkor édesanyámra is, aki nagyon jó testvér is volt. És elődeimre. Hálát adok Istennek, hogy itt lehetek, képviselhetem a több tízezer, még élő hozzátartozót, akik egy életen keresztül gyászolták a kétezer kilométerre nyugvó szeretteiket.
– Elkötelezett munkáját a kormány 2012-ben állami kitüntetéssel köszönte meg. Különleges helyen van most e díj…
– 2012. március 15-én Schmitt Pál köztársasági elnöktől vettem át az állami kitüntetést, ami nagy megtiszteltetés volt, de úgy éreztem, nem nálam van a méltó helye, hanem az „elfelejtett hadsereg”-nél. Még az év nyarán kivittem a Don-kanyarba, és beástam a kopjafa tövébe. Hitem szerint ezzel az elismeréssel nem engem, hanem a 2. magyar hadsereg honvédeinek helytállását, haza iránti elkötelezettségét, a hadiözvegyek és hadiárvák fájdalmát ismerte el a magyar kormány.
– Végezetül, amikor ott messze távol nézi az idegenben fekvő katonáink sírjait, mire gondol, mit szeretne üzenni a napjainkban harcoló katonáknak?
– Azt üzenem: a békének nincs más alternatívája.
A Mártha Mihály Tibor polgármesterrel készült interjúnk a Keresztény Élet május 14. számában jelent meg.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")