Kormos Csaba gesztelyi plébános annak idején nem volt hajlandó egyházi középiskolába menni, mert úgy vélte, onnan csak papok kerülnek ki, márpedig ő nem készült papnak… Pedig általános iskolai felsősként nagyon megszerette a templomot (magát az épületet) és a lelki templomot (az egyházat, a közösséget) is. Ám ha komolyabban szóba került, hogy ,,te biztosan pap leszel”, nem durván, de erőteljesen elhárította magától a felvetést…
„1970. december 7-én születtem Miskolcon. Nyékládházán laktunk vallásos szüleimmel. Egész biztos, hogy már kicsi gyermekként is tanítottak imádkozni, de arra még nem emlékszem. Arra viszont már igen, hogy második osztályosként készülünk az elsőáldozásra Sipos Zoltán atyával, aki életem egyik legmeghatározóbb papja volt, a bérmaatyám is lett. Ő 1977-től ’88-ig volt plébánosunk.”
Meséli Kormos Csaba, Zoltán atyának jó kedélye, erős hangja, jellegzetes, érces nevetése volt, szerették a hívek… Egyszer, mikor véget ért a szentmise, odament az egy csoportban álldogáló 7.-es, 8.-os fiúkhoz-lányokhoz, megérintette a vállukat – Csaba atyáét is –, s azt mondta: „Te is jössz a következő alkalommal az oltárhoz.”
„Zoli atyán keresztül ezt az Úrjézus meghívásának éreztem az Egyház szolgálatára. Fiúk-lányok nála egyaránt ministrálhattak, voltunk szép számmal, vagy húszan… Abban az időben iskolai hitoktatásról szó sem lehetett, de a kialakult ,,Isten házanépe” lelkülettel szívesen jártunk a sekrestyébe hittanórákra. Egyre inkább igényt éreztem arra is, hogy ne csak vasárnap, de hétköznapokon is elmenjek szentmisére. Örültek a szüleim, örültek a közösségben lévő nénik, az egyházközség tagjai, s mind többször állított meg valaki azzal: De jó lenne, ha pap lennél!… Zoli atya pedig eljött a szüleimhez, s javasolta, hogy menjek egyházi középiskolába. Jó tanuló voltam, fel is vettek volna. Ám az nagyon tükrözte az akkori belső viszonyulásomat a papsághoz, hogy az egyházi középiskolát a papnevelő intézet előcsarnokának tartottam, ezért nemet mondtam, s a miskolci Földesbe kerültem.”
Döntése, hogy mégiscsak elindul a papi hivatás felé, az érettségi után formálódott lelkében. 1989-ben vették fel a szemináriumba, s ezek az évek élete legszebbjei közé tartoznak. A felvételihez az ajánlást már nem Zoli atyától kapta, hanem a rövid időre, alig egy évre odakerült Nagy Béla atyától. Róla is van szép emléke. – Csodálatos volt, ahogy a Mária-antifónát énekelte. Mintha a mennyországban lettem volna, annyira szép volt látni az áhítatot az arcán.
„Szüleim nagyon örültek, biztattak, támogattak, én pedig szerettem az Egyházat, jól éreztem magam egyházilag elkötelezett fiatalok körében. De még a szemináriumi évek alatt is felmerült bennem, hogy talán egy kis megszakításnak vagy hivatástisztázásnak helye lenne. Sokat vívódtam, noha magát a szemináriumot, a lelki életet, az Úrjézust nagyon szerettem. Ám állandó kérdésem volt, hogy tényleg papként van-e helyem az Egyházban. Bosák Nándor atya egy beszélgetésünkkor rámutatott, hogy jó lenne, ha a szempontjaim, a motívumaim tisztábbak lennének. Javasolta, gondoljam át mélyen, miért is szeretnék pap lenni. Végül csak sikerült ezt is meghatároznom: a papszentelési lelkigyakorlatunkon az első rektorunk, Kartal Ernő az egyik szentmise prédikációjában azt mondta: azért leszünk papok, hogy »az Egyház haladjon és dicsőüljön meg«. Én is ezt szeretném. Mindig törekedtem arra, hogy a papságom nehogy csak egy letudható szolgálat legyen, hiszen ennek minden munkában megvan a veszélye. Hogy nem így van, az alapvetően a Jézussal való személyes kapcsolatomnak köszönhető.”
Csaba atya kiemeli a nyékládházi rózsafüzér társulatot: nagyon szívükön viselték, hogy papi hivatásokért imádkozzanak. Hiszi, hogy az ő papságának is egyik forrása volt a társulat, egyénileg és közösségben egyaránt támogatták imáikkal, szavaikkal. Komoly motiváció volt a szülői házban annak a megtapasztalása, ,,ahogy szüleim igyekeztek értem élni, megadni mindent. Megfogott engem az áldozatos szeretetük…”
Újmisésként – 1994-től ’96-ig – a vizsolyi plébániára került. Említi azt a kedves hagyományt, hogy a dispozíciót a szentelési ebéden úgy kapták meg Seregély István érsek atyától, hogy az első fogás, a leves tányérja alá volt téve.
„Bár sok volt az elfoglaltság – 8 közösség lelkipásztora lettem –, de jól éreztem ott magam. Mondják is, hogy az első hely az első szerelem, jó visszagondolni néha. Ahogy persze a Jóistennel való régi találkozások tüzét is őrizni kell a szívünkben, és mindig újra és újra felszítani.”
1996 és 2000 között sárospataki káplán volt, majd 2000-től 2005-ig Erdőkövesden és Pétervásárán volt plébános. 2005-ben ismét Patakra került. Őszintén elmondja, hogy akkor ott nem érezte jól magát, mert valami hiba volt a saját ,,készülékében”.
„Valami nem volt akkor rendben a lelkemben, talán komolyabb kimerültség, s zavart, hogy nincs meg az a belső békém, amit egy papnak sugároznia kell, hogy mások lelki békéjét segítse.”
Immár 17. éve Gesztelyben szolgál. Szeretik a hívek, derűs természete segíti a kapcsolattartásban.
„Igyekszem olyankor is derűs maradni, mikor a lelkem mélyén lehangolt vagyok. Mondják a közelemben élők, hogy akkor sem látszik rajtam a gondterheltség, ha sok a probléma. Ezt a lelki hozzáállást a Jóistennek köszönhetem, tőle kapok segítséget, hogy mások boldogságát előmozdítsam. Mindig is törekedtem arra, hogy ha szenvedő vagy beteg emberrel bárhol találkoztam, bátorítsam, vigasztaljam, jókedvre derítsem.”
A Kormos Csaba plébánossal készült interjúnk a Keresztény Élet május 14-i számában jelent meg.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")