A férjem alkoholista

Az a legfőbb kérdés: mi a célja a kedves férjével? A pokolba kívánja, és minél előbb koporsóban szeretné látni, avagy újból boldog családi életet szeretne otthonában?
Ha a halálát kívánja, csak tegye azt, amit indulata, természetes ösztöne sugall. Magától értetődik, hogy mihelyt belép a részeg férj, kitör a veszekedés, ordítás, netán verekedés. Belöki a szobájába, rávágja az ajtót, hadd kínlódjon piszkában, amíg ki nem józanodik. Természetesen a gyerekeket is beavatja a történtekbe: lássák, milyen apjuk van.
Később is mindennap rendszeresen megkapja a családfő a fejmosást, fenyegetőzést, ezerszer visszaidézve a történteket, csak szégyellje magát minél jobban. Esetleg megtagadja tőle a tiszta ruhát, az asztal- és ágyközösséget, legyen magának a részeg disznaja jelszóval.
Mi lesz ennek a nevelésnek a vége? Mindig távolabb kerül a családtól, egyre jobban lezüllik, végül kórházban találja magát, de azt sem tudja: leütötték, vagy autó gázolta el. Vagy a kötelet választja, amikor rájön, hogy felesége és fia rendszeresen megverik illuminált állapotában.

Melyik a másik út? Tudnia kell – amit nehezen fogad el tőlem –, hogy férje nem azért iszik, mert rosszat akar a családjának, hanem, mert beteg. Méghozzá olyan betegségben szenved, amely mindig súlyosbodik, valamilyen módon a biztos halálba vezet, és amelyből önmaga nem tud kigyógyulni.
Mielőtt hozzáment feleségül, ezt észre kellett volna venni, és meggondolni a házasságot. Vagy ha esküvőjük után lett e szenvedély rabja, meg kellett volna vele beszélnie, mitől menekül, miért érzi rosszul magát. Idejében kellett volna segíteni, míg ki nem alakult a függőség. De most már, ha így van, férjét nagybetegnek kell tekinteni, akinek a gyógyításában önnek fontos szerep jut.
Ha részegen jön haza, nincs veszekedés, hanem szépen lefekteti, jól betakarja. Gondoskodnia kell arról, hogy ne szerezzen egy újabb betegséget. Amikor kijózanodott, négyszemközt, szépen, nagy tapintattal meg kell beszélni vele szenvedélybetegségét. Rá kell vezetni: ismerje be, hogy elvesztette hatalmát saját maga felett, az ital rabja. Ezt a beismerést kell kihozni lelkéből, szeretettel, féltéssel, pótolni kell azt az „örömet”, amit eddig az ital nyújtott neki.
De vigyázni kell: egyszerre nem lehet teljesen elvonni az italt, mert jönnek az elvonási tünetek. Nem ajánlatos nyomorult állapotát sem feltárni teljes pőreségében előtte, hiszen akkor kétségbeesik. Ezért kell a szakember, az orvos, a pszichiáter segítsége, de mindez csak úgy megy, ha az egész család összefog és elárasztják őt szeretetükkel, törődésükkel. Együtt örvendeznek vele minden napnak, amit sikerült józanul eltölteni. Biztatják, hogy a kezdet a legnehezebb, később mindig könnyebb lesz, de ezentúl semmit sem szabad innia, mert már egy pohár ital után újból elszabadul a pokol.

A legfontosabbat ki ne hagyjam! Ismerek jó pár kigyógyult alkoholistát! Mindegyikükért egetrendítően imádkoztak és ők maguk is teljesen Istenhez tértek. Ez a legnagyobb mű. Hogy egy alkoholista igazi, nagyszerű, józan ember legyen, Isten különös segítsége, kegyelme nélkül nem megy! Tessék! Itt az út!

*

Meg kell érteni, hogy férje nem más, mint egy szerencsétlen, akinek olyan hatalomra van szüksége, amely nagyobb, mint ő maga, hogy lelki egészségét megkapja, vagyis életének teljességéhez hozzájusson. De nem egy feleségnek bizony nehezére esik bevallani, hogy ő is segítségre szorul. Az ilyen az „én oké vagyok – az alkoholfüggőségben szenvedő társam nem oké” életpozíciót választja.

(Helmut Harsch: Alkoholizmus)