Négyen beszélgettek egy stúdióban. Mindannyian okos, intelligens emberek, a műsorvezető szintúgy. Az okos és intelligens emberek között akkor lett érezhető a feszültség, amikor az egyikük, egy négygyermekes édesanya keresztényként nyilvánult meg és a természeti törvényre hivatkozott, talán a gender kapcsán. A politikust és az írót mintha darázs csípte volna meg. Megvédték a humanista álláspontot, a sajátos szabadságeszményt. Mindenki élhet úgy, ahogy akar. Semmilyen felettünk álló törvény nincsen, amelyhez alkalmazkodnia kellene az embernek és amely erkölcsi útmutatásul szolgálna. Az emberiségnek van egy saját, evolúciós ősereje, amely a praktikusan élhetőt mindig megtalálja, és az inga kilengését megszünteti. Nem kell ehhez Isten, s főleg nem kell Jézus. Felesleges az örökös aggodalom. Az emberiség önjáró. A negyedik vendég, egy politológus óvatosan kimaradt a vitából. Érezhetően nem akart állást foglalni olyan kérdésben, amely eddig nemigen közelítette meg őt. Az író és a politikus azonban a természeti törvényről határozottan kijelentették, hogy az pedig nem létezik. Nem azt mondták, hogy nekünk ez a szilárd meggyőződésünk, neked pedig amaz, hanem mintegy letiltották az övékétől eltérő véleményt. Mintha azt mondták volna, erről nem nyitunk vitát. Beszédes ez a pánikreakció. Voltaképpen az író, aki nem tartja feladatának, hogy morális útmutatást adjon, és a politikus, aki kizárólag csak az emberi (pozitív) törvények létjogosultságát fogadja el, az isteni kinyilatkoztatás helyébe humanista kinyilatkoztatást tettek.
Elgondolkodtam a liberálisnak (megengedőnek) éppenséggel nem mondható reakción. Találkozni ezzel a magatartással a gyónást elhagyó vallásos emberek körében is. Látszólag a paptól határolódnak el, valójában attól, amit közvetít: Tízparancsolat, vasárnapi szentmise, szentségek, keresztény házasságeszmény, hitvalló élet. Az analógiát talán nem kell mélyebben kifejtenem az Istent pánikszerűen letiltó ateista és a között a „katolikus” között, akinek a vallási életét erősen meghatározza a paptól (Egyháztól) való elhatárolódás. A szabad szellemű író és az isteni törvénytől menetes politikus kicsit úgy vannak, mint nyolcvan évvel ezelőtt a hippik. Szinte valamennyien anyagilag gazdag családi háttérrel rendelkeztek. Vállalhatták a műkedvelő városi nomád életet, mert mindig hazamehettek pénzért és élelemért a felmenőikhez. Az író és a politikus csak azért tagadhatja a természeti törvényt, mert az tartja el őket. No, meg az Istenre is figyelő háromezer évnyi irodalom és a természeti törvényhez tékozló fiúként rendre visszatérő emberiség tapasztalata.
Ne menjünk el szó nélkül az ugyancsak intelligens, de lehurrogott négygyermekes keresztény édesanya mellett sem. Arról tett hitet, amiről az ókeresztény irat a Diognétoszhoz írt levél is. A keresztények és a keresztényeket lesajnálók, netán kiiktatni akarók ugyanabban a társadalomban ugyanazt az életet élik. Csak kicsit másképpen. Közös az asztal, de nem közös az ágy. Nem hajtják el a gyermekeket, hanem Isten ajándékaként fogadva örök életre nevelik őket. Nem az emberi jogokat, hanem magát az embert védjük. Azt a küldetést töltik be a társadalomban, amit a lélek a testben. Az emberi jog gyakran önkényes diktátum, s nevében embereket üldöznek, például azokat, akik a gendertoporzékolást fejcsóválva fogadják. A természeti törvény sokak számára kellemetlen dolgokat mond ki. A gyermek (magzat) joga azonos erővel bír, mint az anya joga. A jövő éppolyan erős szavazati joggal rendelkezik, mint az önző módon élt jelen. Az isteni törvény, amely jelen van a jól olvasott természeti törvényben is, nem elsorvasztja az életet, hanem teljességre segíti. Az emberi (farkas)törvény szükségesnek tartja a háborút, az isteni törvény szeretetre alapozott háború nélküli életet tud adni – ha nem védekezünk pánikszerűen ellene.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
